A vásárló, mint szükséges rossz?
Bizonyára sokak emlékezetében él még a mondás, miszerint a vásárló az úr vagy éppen az, hogy a (szállodai, éttermi) vendégnek mindig igaza van. Úgy tűnik ezeknek – a nemcsak a szatócsi lelkületet vetítő, de a kereskedelem alapvetéseit is kifejezően ábrázoló – megfogalmazásoknak az üzenetei mára egy végleg letűnt kor emlékei maradtak. Legalábbis a nemzetközi nagytőke által uralt üzletláncok hétköznapi valóságában, ahol nemcsak az üzlettulajdonos személytelen, de az eladó és a vásárló is, hiszen a lényeg a pénz, amit az egyre inkább csak szükséges rossznak tekintett vásárló otthagy a kasszában.
Apropó kassza. Az utóbbi években tájainkon is az üzletláncokhoz tartozó élelmiszerüzletek hétköznapi részévé váltak a megjelenésükkor még megbámult automata kasszák. A gépek az üzletek látványvilágába új képet hoztak és – mint először ígérték – új lehetőséget is, lehetőséget arra, hogy aki inkább maga akarta „lerendezni” a fizetést, megtehette. Bár az újítás és annak lehetséges következményei már a kezdetektől fogva felvetettek néhány kérdést az üzleti eladók munkahelyeinek jövőjével kapcsolatban, általánosságban azt lehet mondani senkit sem zavartak különösebbképpen. Legalábbis amíg egy lehetőséget jelentettek, nem többet és nem mást.
Az utóbbi időszakban azonban nem egy példán tanulhatta meg az ember, hogy a „lehetőség” különböző nyomásgyakorlási módszerekkel együtt milyen gyorsan „kötelezővé” tud válni.
Most igencsak úgy tűnik, ezen a téren is ebbe az irányba tendál a helyzet, amit talán nem ártana szem előtt tartani a jövőben is, más, ugyancsak „lehetőségként” prezentált újítások esetén sem.
Na de vissza a jelenbe. A minap teli kosárral állunk egy bevásárlótársammal a sarki boltban három üres kassza előtt kiszolgálásra várva. Az automata kasszáknál néhány másik bevásárló gépi monotonitással és a helyzetbe beletörődve „blokkol” miközben az üzlet egyik alkalmazottja felügyeli őket. Egy idő után elfogy a türelem és rákérdezek: mikor várható, hogy valaki beül a kasszába és minket is kiszolgál? A válasz gyorsan érkezik: most nem, mert a kolléga a mosdóba ment. Rendben, gondolom, nem leszek türelmetlen, várok tovább. Néhány perc múlva ismét felteszem a kérdést, s ezúttal már némi kelletlenséggel kapom a választ: a kolléga ebédre ment és „egy darabig” nem is jön.
Mivel távolról sem az első ilyen esetről van szó és már megszoktam, hogy „kikérem magamnak” a kiszolgálást, tovább kérdezek, közben megjegyezve, hogy elvben jogom van a kiszolgálásra. Jön a válasz: ha akarom ő szívesen segít az automata kassza kiszolgálásánál. Kontrázok: köszönöm, nem vagyok ütődött, elboldogulok egy automatával, de hagyományos kasszánál szeretnék fizetni. Idegesítő vásárló lehetek mert azonnal megkapom a végső közlést: azt nem lehet. Hmm. Vérnyomásom fel, bevásárlókosár a padlóra le, és miközben dúlva-fúlva, szentségelve távozok az üzletből, fél szemmel látom, hogy a másik bevásárló „kolléga” eloldalog az automata kasszák irányába.
Ha el nem is fogadta mindenki, a legtöbb vásárló azt már megszokta, hogy különböző „akciós” termékek marketing akcióival az üzletláncok megmondják „mit kellene” vásárolni. Azon tény felett sem igen állnak már meg manapság a vásárlók, hogy különböző hűségkártyák-alkalmazások használata irányába terelve a vásárlót az üzletláncok tulajdonosai aprópénzért ráteszik a kezüket személyes adataikra, konkrét személyre vonatkozó viselkedési profilokat kialakítva, és így tovább bővítve a vásárlót célzó manipulálási lehetőségeiket. Az a bizonyos vörös vonal tehát már nagyon közel került és határozottan nem kellene átlépni.
Mivel, ha az egykoron még döntést hozó vásárlónak efféle „javallatokkal” megmondják mikor, mit, hol és hogyan vegyen, miképpen fizessen, akkor mi lesz az a hozzáadott-érték, amit az üzletlánc nyújt? Talán annyi, hogy monopolközeli helyzetét kihasználva a hazai termelőkből termelési költség szintjén lévő árakat zsarol ki, hogy a forgalmazási lánc legjobban kereső láncszemeként megtömje a zsebét, miközben a vásárlót csak afféle pénzhordozóra, szükséges rosszra degradálja?
