A várakozás ideje
December meghozta a havat. Ha el is olvad egykettőre, akkor is jelzi, itt a tél. Kissé unottan veszem elő a koszorút, hogy feldíszítsem. Négy szál piros gyertyát rakok rá. Este majd meggyújtjuk az elsőt és pár percig imádkozunk meg elmélkedünk közösen. Arról, ami szép volt, és arról is, ami fáj. Négy vasárnapon keresztül. Mert nekünk erről szól az advent.
Kellenek a rituálék, a szokások, a családi hagyományok. Attól lesz igazi az ünnep. Azon már rég túl vagyunk sokan, hogy a karácsonyt az ajándékozással tegyük egyenlővé. A karácsony manapság már csak fény meg a pompa. Egyre többen inkább azt szeretjük, ami előtte van.
A rövidke, sokszor sötét nappalok, amikor villanyfény mellett veri az ember a billentyűzetet, mert szeretné az olvasókat szívmelengető szavakkal, történetekkel meglepni, ilyenkor bizony ólmosan telnek. Segíthet, ha egy kis teamécses világít az asztalon. Hogy engedjen a belső didergés, ami olyan sok ember szívébe beférkőzött. Ha belebámulunk a fénybe, mindjárt megszáll bennünket valamiféle isteni nyugalom, belső békesség. Ez az, aminek oly sokan híján vagyunk. A mindennapi mókuskerékben egyszerűen nincs idő arra, hogy elmélkedjünk, lelkünkkel, belső rezdüléseinkkel, ne adj isten, lelkiismeretünkkel törődjünk.
Hát van egy – sokak számára talán rossz – hírem. Most eljött az ideje. Mától kezdve csaknem négy hetünk lesz arra, hogy magunkba szálljunk, lelki nagytakarítást végezzünk, mérlegre rakjuk, hogy jól tettük-e, amit tettünk. Tükörbenézésnek is mondhatnánk, vagy afféle kisböjtnek, és nem ígérhetjük, hogy egyszerű menet lesz. Meg lehet persze úszni, de minek. Előbb vagy utóbb úgyis a felszínre tör, ami most még csak a mélyben bugyog. Advent arra ad lehetőséget, hogy magunkban elrendezzünk mindent, lezárjuk ügyeinket, s tiszta lappal, ha úgy tetszik, tiszta szívvel várjuk a legszentebb ünnepet.
Olyan boldog vagyok, mert ma végre átmentem a szomszédasszonyhoz és kibékültem vele. Elég volt a haragosdiból, nem tudnék az éjféli misén úgy áldozni, hogy a lelkemben nincs békesség. Mesélte egy idős falusi asszony, s miközben a békülésről beszélt, az arca egészen megszelídült. Áldott pillanat.
Napokig őrlődött egy rossz álom után, míg végre felhívta egykori legjobb barátnőjét, aki elszerette előle a vőlegényét. Rá kellett ugyanis jönnie – hosszú és zaklatott évei voltak erre –, hogy a barátnő nagyobb veszteség számára, mint hitte. Hosszú, sírós beszélgetés volt, de a végén, amikor megnyomta a piros gombot, úgy érezte, mintha újjászületett volna. Megszűnt az a nyomás, a szív tájékán. Ez az igazi advent.
Mindannyiunknak megvannak a történetei, amikor komfortzónánkból kilépve, de a magunk, belső békénk érdekében megtesszük azt, amit előtte nem akartunk, nem tudtunk, nem mertünk. Nem mindig nagy dolgok ezek, de oldják a bennünk lévő görcsöket, lelki bogokat. Ezért érdemes az év legsötétebb időszakában, mikor mindannyian a fényre várunk, leltárt készíteni lelkünk bugyraiban, s rendezni dolgainkat. Advent erre rendeltetett, a várakozás ideje erről szól. Nem a pénzköltésről, az ajándékok hajkurászásáról és végképp nem arról, hogy szenteste hullafáradtan üljünk az ünnepi asztalhoz.
