A valóság 27 árnyalata
A hétköznapi gyakorló politika, és még inkább az ahhoz igazodó politikusok kijelentései időnként köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Ez a megállapítás az elmúlt évtizedekben tyúkólból kalitkává konvertált Európai Unióban fokozott mértékű igazságtartalommal bír. Abban a kalitkában, amelynek lakóival elhitették, hogy a szabadság nem a rácsokon kívül van, hanem hogy azt az állítólagos biztonságot jelentő kalitka szavatolja.
Európában régóta nincs újév, hiába szeretnénk, szeptemberben és januárban sem lesz, mert már sok éve 1984-et írunk, egy olyan időt, ahol a szolgaság szabadság és ahol a hazugság igazság, és ahol az előbbinek csak árnyalatai vannak.
Az árnyalatok látszólagos urai tegnap is ilyen evidenciákat írtak, amikor a németországi regionális választások aktuális eredményeit „véleményezve” az állítólagos „szélsőjobb” előretöréséről nyilatkoztak.
Igen, az AfD (Alternatíva Németországnak) pártnak a Szász-Anhalt tartományban aratott választási sikeréről. Annak a pártnak a sikeréről, amely körülbelül annyira „szélsőjobbos”, hogy az országegyesítő Helmut Kohl idején legfeljebb csak centristának minősülhetett volna. Nem beszélve arról, hogy de facto sem lehet „szélső” egy olyan párt, amelytől jobbra igenis „van élet”, bár elhallgatott, de nem is csekély.
Hagyjuk el egy percre a megélhetési rettegést és a háborús uszítást szemrebbenés nélkül összefésülők táborát, és próbáljunk ránézni arra, ténylegesen mit is hozhat egy ilyen eredmény, Szász-Anhaltnak, Németországnak és Európának. Talán sokaknak csalódás, de ténylegesen semmit.
Még ha valamilyen csoda folytán az abszolút többséget meg nem szerző AfD kormányalkotó tényező is lehetne Szász-Anhalt tartományban, a párt szövetségi szinten ebből adódóan legfeljebb egy „fékezett habzású” ellenállásra, és talán az eddigieknél is erőteljesebbnek látszó ellehetetlenítési szándékra számíthat. Legalábbis az árnyalatok leginkább látható spektrumában. De miért is?
Mit is lehet várni Alice Weideltől, az AfD, bevallottan melegházasságban, Svájcban élő női társelnökétől, aki korábban a karvalytőke egyik szuperlatívuszánál, a globalista erők oszlopának számító Goldman Sachsnál nevelkedett?
Talán annyit, mint az állítólagos francia „szélsőjobb”, a Nemzeti Tömörülés (RN) valós vezetőjének minősített Marine le Pentől, aki miután lányaként pártalapító apját Jean-Marie Le Pen-t kiebrudalta a pártból és azt kiherélve teljesen konform, sótlan középerővé változtatta? Vagy annyit, mint Olaszország aktuális miniszterelnökétől, Giorgia Melonitól? Aki az Európát célzó illegális migráció ellenzőjeként került posztjára, hogy aztán eddigi hivatali ideje alatt minden korábbinál több bevándorlót engedjen be az országba?
A listát persze szabadon folytatni lehet. És persze, nem csak a kontinens nyugat-európai részén. Mert ugyan elvben a bizalom kötelez, de a valóság gyakran teljesen más. Van úgy, hogy 27 árnyalata van, de az alapszín azért ugyanaz.
