A történelem mint vudubaba
Van itt ez a fránya történelem. Amit ugye a győztesek írnak. Ettől ugyan a tények, bármilyen színű a tinta, amivel pingálják, tények maradnak. Az is történelmi tény, hogy a magyar nemzet önmagával határos, hiszen a Szlovákiában, Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban, Szerbiában, Romániában és Ukrajnában élő magyarság a trianoni gyalázatos, a győztesek által ránk erőszakolt békediktátum óta nem változtatott helyet. (Pedig igény lett volna rá.)
Nem vándorolt ki és be. Fogyogat, de a helyén van. Az otthonában élő magyarság pedig az összes utódállam peremén (a Székelyföld kivételével, amely a román tengerben állja a sarat), a magyarországi államhatár szomszédságában él, körbeölelve az anyaországot. Ezt bizony nehéz lenne cáfolni.
Nem biztos, hogy mindig így lesz, hiszen bármilyen okosan, szívósan és ügyesen is politizáljanak a határon kívül rekedt közösségek politikai vezetői, az asszimiláció feltartóztathatatlan. A pozsonyi csata óta nyilvánvaló, sok az ellenérdekelt, hogy a magyarság kohéziós erőt képviseljen Közép-Európában, s a Nyugatnak is inkább az felel meg (bármit is mondjon), hogy alávetettségben és egymással szemben feszült viszonyban tartsa a kisebb nemzeteket. Egyszerűen azért, mert fogyasztónak és piacnak néznek bennünket. Az elmúlt egy évszázad alatt ugyan nagyot csökkent a nemzet népessége, de még mindig a legnagyobb, legalábbis a Kárpát-medencén belül.
Ezt a kemény tényt tekintve kissé furcsa a szlovák politikai reprezentáció felháborodása az olyan földrajzi-kultúrtörténeti kifejezések fölött, mint például a Felvidék. És az is elgondolkodtató, miért reagáltak olyan ingerülten szinte testületileg az új magyar miniszterelnök június 4-én elhangzott kijelentésére a magyar nép és szomszédsága kapcsán. Azt ugyanis, hogy Magyarország önmagával határos, nem ő találta ki. Különböző, eltérő formákban mondott már valami hasonlót Antall József, a rendszerváltás utáni első magyar kormány miniszterelnöke, Orbán Viktor volt miniszterelnök is, s időközben sokan mások. Valahol azt is olvastam, hogy ez a kijelentés Sigmund Freudtól származik. Meglehet.
Mindenesetre Juraj Blanár szlovák külügyminiszter és Robert Fico szlovák kormányfő után múlt vasárnap a szlovák államfő is megnyilvánult, talán azért, mert nem akart lemaradni a „szlovák, szlovákabb, legszlovákabb” című versenyben. Habár Blanár abszurdnak és „történelemtagadónak” nevezte Magyar Péter kiszólását, a pálmát mégis Robert Fico bejegyzése vitte el, aki szó szerint azt írta: „Északon Magyarország a szuverén Szlovákiával határos, büszke szlovák nőkkel és férfiakkal, egy büszke kormánnyal és egy büszke szlovák miniszterelnökkel.” Nyilván nem úgy gondolta, hogy Magyarország a büszke Robert Ficóval határos, még ha úgy is hangzik.
A rendszerváltás óta eltelt bő három és fél évtized alatt magyar közjogi méltóság szájából talán háromszor hangzott el az inkriminált kijelentés a saját magunkkal való szomszédságról, ugyanakkor a nyelvtörvénytől kezde, az állampolgárságtól való megfosztással folytatva, az ország közigazgatási felosztásával bezárólag (minket leszalámizó megyerendszer), s mindezeket a Beneš-dekrétumok tagadását börtönnel büntethető törvénnyel megfejelve nyilvánvalónak tűnik, hogy a szlovák politikum a saját barátságtalan, kisebbségellenes lépéseit próbálja takargatni egy-egy (a gyakorlati életben senki érdekeit nem sértő) magyarországi kijelentésre reagálva. De akármekkora is ez a fügefalevél, a lólábat nem tudja eltakarni.
Megjelent a Magyar7 2026/25. számában.
