A tizenkét tanítvány

Szórványvidéken különösen fontos, ha az ember magyarul tanulhat. Ezt mi is jól tudtuk akkor, amikor a lévai alapiskola kilencedik osztályának a padsorait koptattuk. Azzal is tisztában voltunk, hogy a 26 fős osztályunkból nem mindenki folytatja ugyanott, de a keménymag nagy része már akkor megértette, nemcsak küldetésünk, de erkölcsi feladatunk is a helyi magyar gimnáziumban továbbtanulni.

Így történt 2007-ben, hogy nyolcan együtt léptünk be a gimnázium kapuján. 

A lévai nyolcast kiegészítette négy más alapiskolából érkező diák, s a tizenkét tanítvány így készen állt a rá váró kihívásokra.

A társaságunk színes volt, a nyolc fiú igyekezett nem elnyomni a négy lányt, s a hölgyek sem riadtak vissza a hangzavartól. Az osztályunk családias volt, békés és hangulatos. Emlékszem, hogy más iskolák diákjaitól gyakran megkaptuk, milyen kevesen vagyunk. ,,Gyerekek ez egy vicc? Mondjátok, hogy legalább van még két másik párhuzamos osztály is!" – és folytathatnám.

Ennyien voltunk, se többen se kevesebben.

Az iskola létszáma pedig mindössze 50 fő volt, néha 55. Örülök, hogy nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, a kis létszám ellenére senki sem panaszkodhatott, sőt, ez csak az előnyünkre vált!

Megtanultuk egymás hibáit és erősségeit. Mindenki másban volt jó, ezért tudtunk jó közösségként működni. A gyengébb tanulóknak volt idejük felzárkózni, a versenyképes tanulók pedig kiváló eredményeket értek el a különböző tanulmányi versenyeken.

A matematikai versenyek díjait osztályunk két zsenije szállította, a töri- és magyarversenyeken bölcsészeink kitartó önszorgalommal értek el dicsőséges eredményeket. Sportcsapatunk nem volt a legjobb, de volt két nagyszerű táncosunk, hírnevük a mai napig nem merült feledésbe.

Legendák szólnak arról, hogy a tornaórákon mi voltunk a legfegyelmezettebb osztály, a heti egy alkalommal megtartott úszásórára pedig a mi osztályunk járt a legtöbbet. A sort folytathatnám a kémia és angol versenyek eredményeivel is, de egy szó mint száz, a tények azt igazolják,

minden szempontból példás csapat voltunk!

Sokszínű osztályunkról a tanárok mindig elmondták, mi vagyunk a legnyitottabbak, aztán vagy igazat mondtak, vagy tökéletesen el tudták hitetni velük.

Mivel egyházi iskoláról beszélünk, ezért ne feledkezzünk meg arról, hogy kellő vallási nevelést is kaptunk.

A hétfői reggeli áhitatok nagyon tanulságosak voltak, segítettek ráhangolódni az új hétre. A korai kezdés miatt lehet sokszor elkéstünk az elejéről, de úgy gondolom, a négy év alatt sok fontos igemorzsát kaptunk, amelyekből erőt meríthettünk.

Igazán üdítő volt látni, hogy az áhitatokon reformátusok, katolikusok, és olykor azok is nyitott füllel ültek, akik kevésbé helyezték előtérbe a vallásról való elmélkedést. Meggyőződésem, hogy mindenki megkapta a maga útravaló üzenetét.

A lévai gimnázium hírneve lehet, hogy nem volt olyan mint a komáromi Selye János vagy a pozsonyi Duna utca gimnáziumáé, de úgy gondolom, a kötelező tananyag mellett erkölcsi és emberi méltóságot is tanultunk.

Már gimnazista éveinkben beláttuk, mennyire fontos az egymás iránti szolidaritás, a kölcsönös tisztelet, az emberi méltóság alapvető filozófiája, illetve a kultúránkhoz való ragaszkodás. Oktatóink nem feledték velünk tudatni, az identitásunk megőrzése és ápolása nemcsak a saját életünk, de az egész szlovákiai magyar közösségünk megmaradásának zálogát is jelenti.

 Azt hiszem, csak most értettem meg a magyar szakos tanárnőm példaértékű tanítását.

Bár a maroknyi közösségünknek nagyon sok megpróbáltatással kell szembenézni, de kisebbségi létünk nem hátrány, hanem előny. A magyarországiakkal ellentétben nekünk sokkal komolyabb kihívásokkal és feladatokkal kell szembenéznünk. Ez egyszerre lehet motiváció és életfelfogás is.

A megszerzett tudásunk alapján, közösségünknek visszaadni valamit, majd előkészíteni a jövő generáció számára az anyanyelvi tanulás feltételeit. Remélem, megtanultam a leckét, társaimmal együtt.

Ebből kifolyólag becsületbeli missziómnak tartom az alma materem megóvását.

Személyes történetem és tapasztalataim alapján szerettem volna rámutatni arra, nincs értelme a meghátrálásnak.

Annál inkább van helye a köszönetnek!

Elsősorban a szülőknek, hogy támogattak a tanulmányaim során, a tanároknak, akik kellő alázattal tanítottak minket, és az osztálytársaimnak, akikkel együtt ezt végigcsináltuk.

Remélem önöknek is meg tudom majd köszönni, hogy gyermekeiket a lévai gimnáziumba iratják. Higgyék el, bölcs és elégedett felnőttként kerülnek majd ki az intézményből. Meggyőződésem, hogy belőlük lesz a jövő felvidéki magyar értelmisége, akikre mindannyian büszkék lehetünk.

Bízom benne, képesek vagyunk elődeink harcát folytatni. Lehet, ez csak egy apró lépés, de meggyőződésem, hogy a gimnázium megmentésének ügye hosszútávon megalapozhatja és újra egységessé kovácsolhatja a széttöredezett szlovákiai magyar társadalmunkat. Segítsünk! Értünk és egymásért. A jövőnkért! Köszönjük!