A szlovákiai magyar politika nagy kérdései
Fellélegezhetünk. Lazíthatunk és kezdhetjük a munkát. Nem igazán elegáns ugyan az indok, amit hajánál fogva előrángattak „vegyeseink”, hogy végképp elkaszálják az amúgy sem kívánt frigyet, de indok.
Az ő 37 igenes (pontosabban: nemet mondó) indokuk. S most legalább nem próbálták meg a „magyarjainkra” rásütni, hogy miattuk nincs megállapodás. (Egyelőre; mert jöhet még a titokzatos értelmű harmadik – sokadik – mondatok újraértelmezése…)
Bevallom, nekem már az gyanús volt, ahogy a választási lista helyeit osztogatni kezdték, hetven vegyesre jut harminc magyar. Gondoltam, nő az étvágy; minél kevesebb a magyar, annál aránytalanabb legyen az osztozkodás.
A régi szép időkben, 29-27-23 esztendeje a koalíciókötés alfája és ómegája hatvan a negyvenhez volt, akkor még nem a vegyesség, hanem a hívők száma volt hivatkozási alap. A befutón ugyan megfordult az arány, mert a politikába a magyar választói többség POLITIKUSOKat akart – hát karikázott –, de hát ki beszél itt ma már „egyszervolt” Együttélésről, kiforrott, következetes, átfogó programot megfogalmazó, okos és szakértőként is kiváló politikusaikról, akik közül fájdalmasan sokan már az örök vadászmezőkről figyelik, hogyan vadásszuk le maradék önmagunkat kövérre hizlalt érdektől, hiúságtól vagy gőgtől hajtva. Vagy egyszerűen csak együgyűségből, jószándékú tudatlanságból, vélvén, hogy a fészbúk a nagypolitika minden csínját-bínját úgyis a fejünkbe csurgatta, most hát nekünk kell a vezérnek lennünk. Hogy majd megmutathassuk, minden magát politikusi hivatásra alkalmasnak vélő megmutathassa, mire képes, mert az eddigi paradigma – az ún. régi struktúra – megtagadta tőlük a cselekvés lehetőségét. Sőt: néha még a megfontolt gondolkodásét is.
Egy komplex, átfogó, kisebb könyvre rúgó, a megmaradásunk feltételeit taglaló programból lehetett – annak idején – választási röplapot kivonatolni, terjeszteni. Lehetett parlamenti felszólalásban megalapozott, kemény és jogkövető vitafelszólalást a többség elé terjeszteni; és állni-viselni is lehetett a közben és utána tucatjaival záporozó gyalázkodó és felbillogozó megjegyzéseket, meg a legdemokratikusabb-leghaladóbb többségi napilapokban hozzájuk fűzött förtelmeket. Száz év óta, de az elmúlt legutóbbi három évtizedben is ilyen volt az élettér-korlátainkat szigorúan őrző ország-állam többségi népességének felfogása.
A „kisebbségi” politikusnak meg az osztályrésze; s ha belső vezére rendben volt, állta a csapásokat. Duray Miklós, Bauer Edit, Dolník Erzsébet, néhai Komlósy Zsolt, néhai Duka Zólyomi Árpád, Mihályi Molnár László, Kvarda József, Albert Sándor, Pásztor István, Biró Ágnes és a többiek, igen, a Csáky is, tudták, miért lépnek a ringbe és hogy a politikai játszma hosszú távú, nem egy emberöltő kérdése, és kétes eredményekkel is jár. Az alapvető célokat azonban akkor sem adták fel, amikor saját – sokszor önös megélhetési célokat követő – politikustársaik fordultak ellenük, akarták őket a politikán kívül látni. A komáromi nagygyűlést megfúrták. Mást is veszni hagytak.
A legmarkánsabban a közigazgatási reform megszületésekor, amikor a Dzurinda-kormányból való kilépés volt a tét, s az összeboronált „magyar egység” országos tanácsának többsége a maradást, vele a saját érdekét, a jobban-rosszabbul jövedelmező állását választotta. S azóta csak lefelé megyünk, a többségi elvárás(ok)nak való megfelelés egyre vonzóbb, mert azért dicséret jár a többségtől (lásd: Bugár is csak akkor lett áruló és „karakter” a szlovákok szemében, amikor a Fico-buktató ellenzéki törekvéseket meghekkelte; amikor a saját felemelőit szúrta hátba, ő volt a csúcsdemokrata, az ország legjobb, legelfogadottabb, leghitelesebb, agyonajnározott politikusa, a minta-magyar. Magyar? Hmm.
Hasonszőrűek hirdették ezt, akiknek szintén ott lobogott a zászlójukon, hogy „nem számít a pék nemzetisége”, elvégre maguk a legjobb bizonyítékai, hogy lehet a jónál is jobb szlovák az, akinek a nagyszülői még kizárólag csak magyarul beszéltek. Különösen most, a globális-liberális világszellem uralma-elvárásai idején, amikor a nívós megélhetés, az egzisztenciális siker, a sok pénz, a vagyon többet nyom a latban mindennél. És minden eladó, pénzre váltható. Csak az egyéni siker számít, a sikert is pénzben mérik.
Talán ezért is van akkora keletje a pártalapításnak; az új pártoknak-platformoknak és új vezéreknek… A sereg nélkülieknek. Korunk hibrid háborúja ez is, amit a józan ész, a közös érdek és egymás ellenében folytatunk. Miért is? Tán mert túl kicsi a konc, amit meg lehet szerezni, más okát nem látom. Csak a bizonyosságot, hogy kiegyezni-megalkudni bárkivel hajlandók vagyunk, csak a magunkfajtával nem. Még le sem zárult a „vegyes – magyar” egyeztetés, amikor egyik (autonomista!) törpepártunk már leszerződött vegyesékkel, hogy ők bizony majd együtt…
Most arra hivatkozva, hogy legyen a vegyes felvágottban egy kis kereszténység is. És a Beneš-dekrétumok eltörlése, a kárpótlás a magyaroknak hová lett? Eddig leginkább – itt, a magyar régiókban – ezt lobogtatták és kérték számon, főként az MKP-én. Csak nem vállalta fel most Rudolf Chmel is Krivansky Miklós több évtizedes követeléseit? Vagy ment ez is a süllyesztőbe, mint anno az első Dzurinda-kormány idején megkötött koalíciós szerződés záradékában, mert a többségiek úgy sem fogadnák el?! Még el sem kezdődött, máris vége a sarkos alapelvnek.
Itt vannak aztán a platformjaink és a platform-magyarjaink. Intő jelként előttük állhatnak a szlovák pártokban eddig szerephez jutott magyarok. A magyar közösség fennmaradását-megmaradását szolgáló-segítő kérdésekben a szavukat sem lehetett hallani. Anno az FMK-nak is csak egy, a VPN-nel közös nyilatkozatra futotta (1990-ben), melybe már akkor is bele volt kódolva, hogy a kisebbség csak azt akarhatja, amit a többség megenged neki. Progresszíveink igyekezete sem több ennél, szavazathalászat, mert felbuzdultak Zuzana Čaputová magyar szavazatinak tömegességén meg azon, hogy a magyarok annyira kiábrándultak a „saját” pártjaikból, hogy ma már nincs kire szavazniuk.
Elkezdődött hát a pávatánc. A politikai marketing közhelyszótárából kiválogatott röplapszövegek ugyan üresen semmitmondók, mint az ígéretek, hogy majd az EP-ben helyettünk és értünk is kiállnak a képviselőik, de egy-két frusztrált, sértett, önmaga szerint sokra hivatott, de eléggé meg nem becsült embert – „magyart” – is találnak hozzá és platformot is ígérnek nekik. A mivel azon a páston ellenfelük a progresszív „bizalommal” megtisztelt törekvőinknek nincs, büszkén meghirdetik, hogy ez lesz célra vezető út. Cél? Egyelőre nincs.
Ugyanígy bajos a szlovák pártokkal való esetleges közösködés. Magyar ügyekben egyik kutya, másik eb. Elég visszalapozni, hogy a minket érintő kardinális kérdések-törvények esetében ki hogyan szavazott a parlamentben. A közigazgatási reformról már szóltam. A „magyar igazolvány” miatt a KDH kelt ki legélesebben, családpótlék-megvonással fenyegetőzött a hozzá kapcsolódó kedvezmények miatt. A nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló törvényjavaslatot Rudolf Chmel miniszter süllyesztette fiók mélyéra a második Dzurinda-kormány idején… A kettős, magyar-szlovák állampolgárság ellentörvényét is szinte egyhangúlag szavazta meg a szlovák többség. És Igor Matovič sem támogatja, hogy felmenőink volt állampolgársága jogán – vagy akár saját jogon, mert ilyenek vannak még számosan közöttünk! – kettős állampolgárok lehessünk.
Kikötései, feltételei a kettős állampolgársághoz neki is vannak. A Beneš-dekrétumok „örök létezését” sem csupán Fico és pártja iktatta jogrendbe. A pozitív diszkriminációt meg – ami egyszer, véletlenül, még Csáky Pál kormányalelnöki bábáskodása alatt – törvényi formát öltött a parlament jóvoltából, egy Daniel Lipšic nevű igazságügyi miniszter támadta meg és meszeltette el az alkotmánybíróságon, mivel az – állítólag – sértette a jogegyenlőség elvét, hisz többletjogokat adott volna egyes kisebbségeknek.
Itt van még a választójogi törvény is. Az országos kiterjedésű választási körzetet Vladimír Mečiarék ugyan később, 1994-ben találták ki, de 1992-ben oroszlánrészük volt az 1990-es 3 százalékos parlamenti bejutási küszöb öt – koalíció esetében hét – százalékra emelésében is. A fő érv az volt, hogy amennyiben túl sok párt jut be a parlamentbe, ellehetetlenülhet a kormányalakítás. Mivel Szlovákiában kizárólag pártok indulhatnak a parlamenti választáson, egyéni jelöltek csak akkor tudják megmérettetni magukat, ha pártlistán szerepelnek.
Emlékezetes: Igor Matovič olyan célból hozta létre az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek elnevezésű választási pártját, hogy köztiszteletben álló független személyiségek mérettethessék meg magukat. Sikerrel járt, formációja bejutott a parlamentbe. Mára azonban a regnáló kormánykoalíció – elsősorban Andrej Danko SNS-elnök ösztökélésére – módosította a párttörvényt olyan értelemben, hogy a politikai pártoknak minimális taglétszámot és szervezeti szerkezetet írt elő, azt például, hogy a választási jelölőlistákon szereplő személyek kétszeresét kell kitennie a párttagságnak, a párt legfelsőbb szerve (kongresszus, országos tanács) legalább 27 tagú, a végrehajtó testület (elnökség) legalább 9, az összes többi szerv (etikai, ellenőrző bizottság) 3-3 tagú.
A pártnak székhellyel kell rendelkeznie, s ehhez a jogviszonyát a belügyminisztériumnak is igazolnia kell. A tagokról nyilvántartást kell vezetni, melynek része a saját kezűleg aláírt belépési nyilatkozat is (a 2019. január 1. után belépettek esetében). Elektronikus belépési nyilatkozat csak hiteles elektronikus aláírással fogadható el. Ezeket az új kötelességeket a korábban nyilvántartásba vett pártoknak is teljesíteniük kell 2019. október 31-éig.
E feltételekkel Igor Matovič pártja, de az SaS sem indulhatna a parlamenti választásokon, vagy csak drasztikusan kevesebb jelöltet állíthatna. Ha a magyarok most – mindegy, hogy politikai vagy civil kezdeményezésre – választási pártot alapítanának, legalább 300 tagot, hozzá teljes szervezeti szerkezet, székházat és hozzá kapcsolódó jogviszonyt is fel kellene mutatniuk. Kérdés: a jelöltségnél szóba jövő – és a jelöltséget felvállaló – párton kívüli független személyiségek hajlandók lennének-e belépni ebbe a pártba, ott tisztséget vállalni…
Az idő szorításával és az öt százalékos küszöbbel csak ezt követően kellene szembe nézni. Jobb lenne hát egymással kiegyezni, a közösen képviselhető programmal foglalkozni és – pragmatikusan – a létező pártstruktúrára alapozva minden egyes résztvevővel a pacta sunt servanda (a paktumok tiszteletben tartandók) elvét kölcsönösen és jóhiszeműen végrehajtani. Ez elsősorban bizalmi kérdés, az adott szó becsületének a helyreállítása az úgynevezett magyar politikában.
Egyben: a magyar emberek bizalmának visszaszerzésére tett kísérlet. Mert ha már kísérletezni kényszerülünk, ennek van/lenne értelme.
