A szivárvány
Megint jönnek, lopakodnak. Arcukon üdvözült mosoly, szemükben csupa-csupa sugárzó szeretet, amely akkora, mint a Brandenburgi kapu. Szavuk csupa simogatás, mirha és tömjén. Mert ők minden gyerkőcöt boldognak szeretnének látni.
Jönnek a legújabb kori cukrosbácsik, és szétnyíló köpönyegük alól kivillan az ordas eszmékkel és az ordenáré hazugságokkal telitömött puttony. A puttonyt pedig azok varrták, akik sok-sok gyereket fognak szerencsétlenné és boldogtalanná tenni. Mert becsapják őket.
Sokáig csak a felnőtteket csapták be, most a gyerekek lassú, besurranó tolvaj módszerével történő átverése a cél. A tolvajkulcs neve: szeretet.
Vasárnap gyermeknap volt Magyarhonban. Soha jobb alkalom, hogy egy kis propagandát csináljon magának a nagyon nyílt és mindent nagyon leigázni szándékozó (természetesen nem létező) háttérhatalom. Mert a gyerekek fontosak, ők a mi szemünk fénye, meg kell őket ajándékozni. Például azzal, hogy újabb genderes könyvvel lepjük meg őket.
Az új cukrosbácsik A meseország mindenkié után, amely jól megérdemelt és osztatlan felháborodást keltett a magyar társadalomban, most taktikát váltottak. Az új genderbiblia neve: Micsoda család!
Ahogy ők mondják, ez „az ország első szivárványcsaládos mesekönyve”. Istenem, annyi minden hiányzott az életünkből, oly elesettek vagyunk ebben a diktatúrás Közép-Európában, hogy kellett már egy kis reménysugár. Kell, hogy győzzön végre a két apuka vagy két anyuka plusz gyerek családmodellje ebben a hagyományaihoz oly atavisztikusan, mucsai módon ragaszkodó, idejétmúlt társadalomban.
Mert, mondják ezek, „Minden kisgyerek, a szivárványcsaládokban élő kisgyerekek is megérdemlik, hogy egy mesében magukra és a szüleikre ismerjenek. (…) Gyereknapra elhoztuk nektek az ország első szivárványcsaládos mesekönyvét.”
Már az első, A meseország mindenkié című förmedvény után hátra kellett volna lépniük, de ezek szívósak, akárcsak mindenre elszánt, de főleg a világ átnevelésére beprogramozott gazdáik, akik emberek millióit akarják átprogramozni,
hogy eltörölhessék a múltat, a történelmet, a jó és a gonosz harcából felülkerekedő jó győzelmét, hogy ellopják a katarzist, és a gyerekek nyakába zúdítsanak valami moslékot, amelynek genderszülő meg szivárványcsalád a fedőneve.
Arcomba tolul a vér, amikor látom az illusztris névsort, kik adták a nevüket ehhez a hazugsággyárhoz. József Attila-díjas költő fordította a könyvet, elismert irodalmárok szólaltak meg a videókban, akik az Alapítvány szivárványos eszméit istenítik, akadt köztük, aki mesét írt erre az alkalomra, volt, aki verset. Voltak köztük hasznos hülyék és zászlóvivők.
Ha van írástudók árulása – márpedig minden korban előkerül ez valamelyik sufniból –, akkor ez a kategória még annál is alávalóbb.
Mert míg az első írástudó árulók csak sunnyogtak és „elfödték a bajt”, nem emelték fel a szavukat, amikor kellett volna, ehhez képest az új áruló írástudók maguk hozzák a bajt. Terjesztik. Alattomban. Hogy tudatosan-e, meggyőződésből-e, vagy kiemelt zsoldot kapnak érte, nem tudom. Nem is érdekel.
Én azért a fájdalmasan hosszúra nyúlt, egy évszázadnak tűnő apai és nagyapai árvaság után ha végre vénülő kezemmel ismét megfoghatom az unokáim kezét, biztosan nem az ő szivárványukat fogom keresni.
Biztosan elkerüljük a könyvesboltot, ahol ilyen förtelmet árulnak. Hanem kivárjuk, míg esni fog az eső, és kisüt a nap. Megvárjuk az igazi szivárványt, amely gyönyörűséges ívben nyújtózkodik a róna fölé, átölelve ezt a sokat próbált, szenvedéstől hascsikarásig jóllakott népet a Kárpát-medencében. Amely lehet, hogy kap még néhány szenvedést, de azt is el lehet viselni. Szép, lélekemelő, igaz mesékkel minden kibírható.
És főleg ezek nélkül. Ha észnél leszünk, és távol tartjuk az ő hamis, rókalelkű szeretetüktől a kicsiket, olyan lesz az, mint a megváltás.
Megjelent a Magyar7 2021/22. számában.
