2020. november 2., 13:19

A soha vissza nem térés folyójának partján

Csak állsz a soha vissza nem térés folyójának partján, torkodban megrekedt sóhajtással, kutatod, milyen színű a végtelenség. Ujjaid zongoráznak a billentyűzeten, próbálod áthidalni az űrt a láthatatlanig.

Mikor is veszett el minden? Amikor először gondoltál arra, hogy már nem működnek úgy a megérzéseid, mint régen, fel sem tett kérdéseidet nem válaszolja meg előre a mindenség? Vagy amikor kialudt benned az aprócska fény, az örökmécses, letértél a vadösvényről s ott ragadtál a sűrű bozótosban?

A bőröd már tele tüskenyomokkal. Lelked hamis illúziók utáni hegekkel. Józanulással, hogy senkit nem lehet megváltani, míg önmagát ki nem szabadította a hiábavalóságok ketrecéből. Kifakult benned a bánat is.

Évtizednél hosszabb ideig tartott rájönnöd, hogy amit bánatnak tartasz, csak önsajnálat, mert aki volt és igazán fontos volt az életedben, láthatatlanul is megmarad, ottmarad, az utolsó lélegzetedig. Szólnod sem kell, hogy szót válthass vele. Szabadon beszélgethettek órákon át, süket némaságban is. Mindenről, ami naponta nem történik veled, mert már csak az időt folyatod, töltöd, végső visszaszámlálásba kezdtél, nem gyűjtesz élményt sem magadnak, csak szemlélődsz, nézed magad körül a nyüzsgést, a tolongást, érzed néha nagy igyekezetek átható verejtékillatát, lelépsz a kerékpárútra, hogy utat adj a járdán kerekezőnek, nem háborogsz. Az indulatokat, a sérelmeket régen elfelejtetted. A közelítő örökkévalóságot delejezed.

Ószövetséget, Kertész Imrét olvasol. Meg skandináv krimiket időnként; azokban az emberek emberek, magadra ismerhetsz, a jók is tele vannak sötétséggel, bűnnel, gonoszsággal, rosszal; a gazemberek talán kevésbé árnyaltak, róluk kevesebbet mesélnek el, mintha soha semmi jó nem történt volna meg velük, csak sérelmeik megtorlása, vad indulataik kiélése, mohóságuk működtetné őket, emberségük nem is lenne.

Pedig a bűn és erény közt a határvonalon csak a menekülés, a lelepleződés elodázásának módja teszi a különbséget.

Nyomozókról szólnak a történetek, a bűnök csak kulisszák a pokol tornácán, ahol tisztítótűzben égnek-szenvednek, s nem szabadulhatnak.

Míg olvasol, kevésbé érzed a saját bugyraid égető forróságát, amikor bezárul a könyv, megint ott állsz, szemben önmagaddal. A soha vissza nem térés folyójának partján. Indulófélben. Csak a fizikai valód nem enged még, túlságosan jól vagy, testi épséged kifogástalan. Hogy átléphesd a vágyott határt, magadnak kellene önmagad ellen fordulnod.

Arra gondolsz, túl sok az a véges idő, ami rád mérettetett. Az origó, a fekete lyuk olyan messze még, eltűnni, alámerülni, átkelni kellene, hogy meglásd végre az örökkévaló végtelen színeit.

Mindig is erre vágytál, emlékeidben míg vissza tudsz lapozni. Megérni a látásra. Az időtlenségre. 

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.