A rendszer, amely magának mindig hagy kiskaput
A kormánytagok fizetése papíron befagyasztva maradt, idén tavasztól mégis havi több mint 300 euróval nő a jövedelmük – a miniszterelnök esetében ennél is nagyobb mértékben. Mindez azért történik, mert az úgynevezett átalányjellegű juttatások egy automatizmus alapján emelkednek, ami éves szinten közel négyezer eurós többletet jelent.
Az átalányjellegű juttatások nem számlákhoz kötött költségtérítések, hanem előre meghatározott összegek, amelyek automatikusan követik a gazdasági mutatókat – például az átlagbér alakulását – magyarázza oldalán az Európai Bizottság.
Van valami különösen zavaró abban, amikor egy ország éppen megszorít, aközben a saját vezetői mégis többet visznek haza. Nem látványosan, nem törvénysértően, hanem szépen, szabályosan – a rendszer logikáját követve. És éppen ez a probléma.
Mert papíron minden rendben van. A bérek befagyasztva. A törvények betartva. A valóságban viszont a teljes jövedelem mégis nő – más csatornán keresztül. Nem fizetésként, hanem „kiegészítésként”. Nem emelésként, hanem „automatizmusként”.
A kormány maga alakította ki azt a rendszert, amelyben a jövedelem egy része automatikusan nő. Függetlenül attól, milyen gazdaságpolitikai üzeneteket kommunikál – és attól is, hogy közben milyen állapotban van a gazdaság. Amikor tehát ma ez az emelkedés bekövetkezik, az nem váratlan mellékhatás, hanem egy korábban beépített mechanizmus működése.
Egy átlagos dolgozó nem tud „automatizmust” beépíteni a saját fizetésébe. Nem tudja azt mondani, hogy ha nő az átlagbér, akkor az ő jövedelme is automatikusan korrigálódjon. Nála a rendszer nem rugalmas. Sőt, idén az állam az egészségügyi járulék emelésével még egy százalékot el is vett a fizetésekből, miközben a drágulás nem állt meg. És itt válik igazán élessé a különbség.
A politikai rendszer képes úgy megszorítani, hogy közben saját magának hagy menekülőutat. Nem látványosan, nem botrányosan – hanem technikailag precízen. Ez a legproblémásabb formája. Mert nehéz rá azt mondani, hogy törvénytelen, de még nehezebb azt állítani, hogy igazságos.
Ha valóban konszolidációról beszélünk, akkor nem csak az alapbéreket, hanem a teljes jövedelmi struktúrát kellene befagyasztani. Nem csak azt a részt, amit könnyű kommunikálni, hanem azt is, amely automatikusan nő. Ehhez nem új törvény kellett volna, hanem politikai akarat. Mert végső soron nem az összeg a döntő. Hanem az üzenet. Az üzenet most az, hogy a rendszer képes alkalmazkodni – de nem mindenki számára ugyanúgy. Hogy vannak, akikre a megszorítás teljes súllyal nehezedik, és vannak, akiknél a rendszer finomhangolása ezt enyhíti. Ez az a pont, ahol a gazdaságpolitika átcsúszik bizalmi kérdésbe.
Ez a bizalom pedig egyre törékenyebb – nemcsak a vállalkozók, hanem az alkalmazottak körében is, akik végső soron saját adójukból finanszírozzák ezt a rendszert.
Mert egy konszolidációs időszak nem csak számokról szól. Arról is, hogy az emberek elhiszik-e: a terhek megoszlanak. Ha ezt nem érzik, akkor minden további intézkedés mögött ott lesz a kétely.
És egy rendszer, amelyben a szabályok ugyan mindenkire vonatkoznak, de nem egyformán hatnak mindenkire, előbb-utóbb nemcsak a hitelességét, hanem a támogatottságát is elveszíti.
