A pozsonyi turista Szardínián is tanulhatna rólunk
Miközben Szlovákiában a 21. században még mindig azon vitázunk, vajon a magyar feliratok megbántják-e a szlovák nemzeti érzékenységet, addig egy olasz kisváros a tengerparton arról tanít, hogyan lehet egy sokágú, összetett identitást értékké emelni, nem pedig veszélyként kezelni.
Alghero, a szárdországi kisváros, bő másfél órára fekszik Pozsonytól egy fapados járatnak köszönhetően, de kulturális és szemléleti értelemben évszázadokra van attól a gondolkodástól, amelyben mi élünk.
A katalánok 1354-ben hódították el Algherót a genovaiaktól, és a helyi lakosságot egyszerűen kitelepítették. A helyére a Baleári-szigetekről érkeztek bevándorlók, akik hozták a saját nyelvüket, vallásukat, szokásaikat. Nem volt ebben semmi romantikus: ez nem a nemzetek önkéntes találkozása volt, hanem hódítás. De a történelem nem mindig büntet, és néha az idő segít gyógyítani azt, amit az emberek tönkretesznek.
A 19. és 20. századi olaszosítás ellenére a katalán nyelvet nem tiltották, hanem fokozatosan visszaszorult. Ma már csak pár ezer ember beszéli a helyi dialektust, az "algherese katalánt", de még mindig tanítják az iskolákban, és hivatalos környezetben sem tekintik átkozott maradványnak. Sőt, a város öntudatosan "La Barceloneta" névvel reklámozza magát. A piacon katalán feliratokat látsz, a étteremben a helyi bor mellé felszolgált tengeri herkentyűk is katalán receptekből származnak, a bárok pedig görcs nélkül lobogtatják a katalán sárgás-vörös lobogót.
Nemzeti hisztéria nincs. Ellenségkép sincs. Van történelem, emlékezet és egyfajta megbékélt kulturális közösségvállalás, amiben az önbecsülés nem azt jelenti, hogy a másikat letagadjuk, hanem azt, hogy helyet adunk neki. Nem attól lesz valaki olaszabb, hogy megtagadja a katalánt, és nem attól lesz a város kevésbé olaszos, hogy katalán szók vannak a falakon.
Miközben a pozsonyi reptérről több száz szlovák turista indul hetente Algheróba (ez a harmadik legnépszerűbb úticél), akaratlanul is tanúi lehetnek egy olyan identitáskezelésnek, amely gyökeresen eltér attól, amit odahaza megszoktak. Szlovákiában a magyar nyelv következetes visszaszorítása és a törvényi akrobatikák sorozata, amellyel egy kétnyelvűséget gyakorlati szinten is ellehetetlenítenek, épp azt mutatja, milyen mélyen gyökerezik a törékeny szlovák nemzeti identitás.
Hiszen a katalánok hódítók voltak, nem őslakosok. Mégis helyet kaptak a város önazonosságában. Mi, magyarok, ezzel szemben mindig is jelen voltunk mai Szlovákia területén. A helyi közösségek nem betelepített idegenek, hanem a táj hagyományának hordozói. Mégis szinte minden törvény, nyelvi korlátozás, kulturális példastatuálás arra irányul, hogy ne látszódjunk. Ne hallatszódjunk. Ne legyünk jelen.
Talán jó lenne, ha egy szlovák nacionalisták is elmennének egy algherói sétára, hiszen az olasz, a katalán mellett sok szlovák szót is hallanának, ha esetleg az hiányozna. Ha látnák, hogy lehet békében, mosolyogva, sőt gazdaságilag is sikeresen építeni valamit ahelyett, hogy rombolnánk. A katalán örökség ma már vonzerő. Az emberek emiatt mennek Algheróba. A történelem nem mentség, hanem adottság. Ha pedig valaki abból indul ki, hogy a másik nyelve veszély, az mindig saját belső bizonytalanságát árulja el.
Miközben a turisták a szárd mellett a katalán piros-sárga színű emléktárgyakat pakolják a bőröndbe, a szardíniai és katalán nevet viselő fagyit nyalja, érdemes lenne elgondolkodni azon, vajon mikor jön el az idő, amikor a felvidéki magyar közösség nyelve is legalább ennyi elfogadást és térbeli jelenlétet kap. Mert ha egy hódító nép nyelve ennyire tisztelhető, akkor a saját állampolgárainké még inkább az kellene legyen.
A nyelv, mint emlék. A hagyomány, mint erőforrás. Szardínián ez működik. Vajon még meddig nem fog Szlovákiában?
