A pofozógéptől az álmokig, miért él a magyar jégkorong történelmi időszakot?
Azzal talán minden sportkedvelő egyetért, beleértve magamat is, hogy a magyar jégkorong nem tartozik olyan nagy múltú csapatsportágak közé, mint a labdarúgás vagy a vízilabda. Azt viszont mindenki elismerheti, hogy a magyar jégkorong az elmúlt években rengeteget fejlődött, a sportág presztízsét pedig tovább növeli, hogy egymás után két évben sikerült megkapaszkodni és bennmaradni az elitben.
De miért is számít ez ilyen nagy dolognak, főleg annak tudatában, hogy a laikusok azt látják: a válogatott csak pofozógépként és biodíszletként szerepel az elitben, akiket a nagy csapatok gólokkal tömnek ki? A látszat ellenére fontos megérteni néhány dolgot, illetve azt, hogy a magyar jégkorong virágzó éveket élhet meg.
„Magyar gyerek ne hokizzon, hanem ússzon, focizzon, vívjon, nem való nekünk a korcsolya, azt hagyjuk meg a téli nemzeteknek” – hallottam már nem egyszer ezeket a megjegyzéseket, és ilyenkor felteszi magában az ember a kérdést: mi is ezeknek a bajuk? Nem szeretik a hokit, vagy félnek megszokni egy olyan sportágat, amely feltörekvőben van, amelyet szokni kell, és amely lehet, jobb eredményeket ér el, mint az agyontámogatott labdarúgás, amely ilyen körülmények között sem volt képes kijutni a világbajnokságra?
Félreértés ne essék: minden elismerésem a magyar foci iránt, és mint magyar nemzetiségű, kívánom, hogy minél több sportsikert érjünk el a különböző sportágakban. Pusztán csak arra szeretnék kilyukadni, hogy érdemes egy kicsit kitekinteni a foci világából, és bátran észrevenni az olyan sportágakat, amelyek Magyarországon talán kissé elhanyagoltabbak a focinál és nincsenek a fókuszban, de érdemes figyelemmel kísérni őket, mert válogatott szinten szép eredményeket lehet elérni.
Persze van az a laikus közösség, amely felkapja a fejét egy-két szenzációs esemény után, mint amikor 1983-ban Kína ellen sikerült feljutni a második vonalba Budapesten, teltházas körülmények között úgy, hogy az országban egyetlen játékra alkalmas fedett pályás jégcsarnok volt, vagy amikor 2008-ban a világ másik felén, Szapporóban sikerült csatlakozni a világ élvonalához, amikor kanadai női bírókból több volt, mint Magyarországon regisztrált felnőtt játékos, és úgy kellett támadókat betölteni a védők helyére.
Ezek valóban meghitt pillanatok, és a csoda kategóriájába tartoznak, de ezek kellettek ahhoz, hogy a közvélemény felfigyeljen erre, és a sportág népszerűbb legyen. Meg is lett az eredménye: több jégcsarnok épült, egyre több gyerek kezdett jégkorongozni, a sportág pedig egyértelműen több támogatást kapott.
Külön öröm, hogy a siker annak tudható be, hogy a válogatottat immár második éve magyar nemzetiségű szövetségi kapitány vezeti Majoross Gergely személyében, aki távlatokban gondolkodik. Vagyis ahhoz, hogy a magyar jégkorong fejlődni tudjon, sokkal erősebb csapatokkal kell játszani folyamatosan. Ehhez elengedhetetlen volt az elittagság megőrzése, az A-kategóriás légkör megszokása és a folyamatos játék jobb csapatok ellen.
A laikusok ezt nem érthetik, és bizonyos értelemben igazuk is lehet abban, hogy külső szemmel, első ránézésre nem néz ki túl jól, amikor a csapatot szó szerint agyonverik, kilencet kapnak Svájctól, nyolcat a lettektől, féltucatot az amerikaiaktól, és még a középcsapatoktól is, mint a németek, nagy arányú vereséget szenvednek.
Valóban nem szép látvány, ha pusztán az eredményeket vesszük alapul, de értsük meg ennek az egésznek a lényegét: a további sikerek nem egyik napról a másikra születnek meg. Ez egy hosszú tanulási folyamat, amelynek eredménye lehet, hogy nem 1–2 éven belül érik be, de még csak nem is 8–10 éven belül, hanem akár sokkal később.
Igen ám, helyénvalóak azok az érvek is, hogy na de a hozzánk közel álló csapatoknak akkor ez miért sikerül ilyen hamar? Vegyük Ausztriát, akik éveken keresztül liftező csapatként mindig egy lépéssel a magyarok előtt jártak, sikerült feljutniuk a világelitbe, majd megkapaszkodniuk. 2024-ben egy meccsre voltak a rájátszástól, 2025-ben ezt a történelmi sikert megvalósították, idén pedig ez nekik nem valósult meg, de megint csak közel voltak. Egy szó mint száz: jelentősen szintet léptek.
A másik példa Szlovénia, hasonlóan kis ország. 2024-ben együtt jutottunk fel velük a világelitbe, a másik csoportban tavaly ugyanúgy, ahogy a magyarok, bennmaradtak, idén pedig ezt nemhogy megismételték, de sikerült két meglepetést is okozniuk: Csehországot hosszabbításban verték meg, Szlovákiától pedig csak büntetőkkel kaptak ki.
Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy az idei világbajnokság eredményeiből és játéktudásából indulunk ki, jobban teljesítettek-e, mint a magyarok, akkor a válasz: igen. Eredményekből kiindulva mindenképpen, és játéktudásban is ez a helyzet.
Saját asztaliteniszes példámat tudom erre felhozni: akkor fejlődök és akkor javul a játékom minősége, ha tőlem sokkal jobb ellenfelekkel játszom. Olykor nem könnyű feldolgozni, megemészteni a nagy arányú vereségeket, de meg kell tanulni veszíteni, levonni a megfelelő konzekvenciákat és tanulni ezekből.
Egy igazi sportoló tudja: sokszor a vesztes meccs többet ad, mint egy könnyű győzelem, ahol az ember elbízza magát. Ezekből a meccsekből tanulja meg az ember az alázatot, mert a folyton könnyebb ellenfél legyőzése hosszú távon nagyképűséghez vezethet. Akár ezen a példán keresztül is meg lehetne érteni a magyar jégkorong-válogatott jelenlegi helyzetét. Ahhoz nem fér kétség, hogy a nálunk egykoron közel álló csapatok, mint Ausztria és Szlovénia, előrébb tartanak. Nekünk ezt a szintet még nem sikerült elérni, és ne várjuk el azt sem, hogy ez magától értetődő és kéz a kézben jár. Ezekért a sikerekért meg kell harcolni.
A magyar jégkorong-válogatott azonban elérte és kiharcolta azt, hogy a tanulási folyamat tovább tartson az elitben.
De nézhetjük ezt úgy is, hogy a világ szemei nemcsak az eredményjelzőt és a játékot figyelik, hanem más szempontok is előkerülnek a fókuszban, mint például a fiatal, tehetséges játékosok felfedezése, hiszen a világbajnokság egyfajta casting a játékosok számára. A menedzserek és a tehetségkutató szakemberek a vb-n azokat a fiatalokat figyelik, akiket leszerződtethetnek egy-egy NHL-es klubhoz.
De ezekkel nem kell törődni. Aki követi és figyeli a magyar jégkorongot, az tudja, hogy nem feltétlenül az eredményjelző alapján kell megítélni a magyarok teljesítményét, hanem a munka, az akarás és a fejlődés alapján is, amely előbb vagy utóbb, mint egy kései termés, virágzó gyümölcsöt hoz létre.
Alig várom, hogy ezt átéljük, megéljük!