A Netflix majd bennünket is felzabál?
Van valami zavaró abban, amikor az ember este leül a kanapéra, bekapcsolja a tévét, és rájön: amit lát, azt már nem is igazán „a filmipar” csinálja, hanem néhány globális tőzsdei óriás. A Netflix által múlt héten bejelentett Warner-felvásárlása pontosan ilyen pillanat.
A hivatalos magyarázat mindig ugyanaz: mérethatékonyság, költségmegtakarítás, nagyobb kínálat az előfizetőknek. Az egyetemen sokszor hallottam ezeket a szavakat. De aki látott már közelről nagyobb vállalatot átszervezés közben, az tudja, mit jelentenek ezek a szavak a valóságban: összevonás, leépítés, kevesebb kísérletezés, óvatosabb döntések, óriásokra szabott logika. A Netflix most nem egyszerűen „nő”, hanem bekebelez egy olyan szereplőt, amelyben ott van egy évszázadnyi Warner-történelem, az HBO sorozatvilága, teljes franchise-univerzumok.
Nézőként könnyű erre legyinteni. „Engem csak az érdekel, hogy legyen mit nézni, ha hazaérek.” Ráadásul első ránézésre még jól is hangzik a jövő: egy előfizetés, rengeteg film, sorozat, klasszikustól a mainstreamig. Kényelmes. De valahol a kényelem határán túl elkezdünk lemondani a választás szabadságáról.
Amikor egy szereplő ekkora erőfölényre tesz szert, a piac már nem odakint kezd el átalakulni, hanem bennünk. Lassan hozzászokunk, hogy amit nincs fenn a nagy platformon, az „nem is létezik”. Hogy a mozi még inkább periféria, a független film hobbi. Ahelyett, hogy mi válogatnánk a történetek között, majd a szakemberek eldöntik, miből mennyit kapunk és mennyire erősen kell alakítani a gondolkodásunkat ilyen vagy olyan témában.
Felvidéki magyarként ez az egész nekem nem elméleti vita versenyjogról. Mi pontosan tudjuk, milyen érzés, amikor a kulturális tér nem értünk, hanem fölöttünk szerveződik.
Elég megnézi a napokban megjelent híreket. Amikor el akarják dönteni, mi fér bele a kommunikációba a, és mi az, ami „túl szűk”, „túl regionális”, „túl specifikus”. Ha a globális streamingben néhány óriás kezébe kerül a tartalom döntő része, annak közvetlen következménye van ránk nézve is: kevesebb esélyünk lesz arra, hogy a saját történeteink akár közvetve is megjelenjenek, kevesebb tere marad annak a közegnek, amelyet a másik oldalon maradinak tartanak, mert a már kipróbált értékekhez ragaszkodik.
A hollywoodi szakszervezetek tiltakozása is pontosan erről szól, csak a másik oldalról nézve. Ők azt látják: ha egy ilyen akvizíció mögé az van odaírva, hogy évi 2–3 milliárd dollár költségmegtakarítás, annak ára lesz. Nem a csúcsvezetés jutalmán, hanem sofőrök, technikusok, stúdiómunkások, írók, rendezők, kisebb produkciós cégek életében. Kevesebb film, kevesebb forgatás, több bizonytalanság. És kevesebb mozi.
Lehet azt mondani: ez a jövő, a streaming az új valóság. De a „jövő” szó nem felmentés mindenre. Nem törvényszerű, hogy a technológiai fejlődés együtt járjon a koncentrációval, a kulturális kínálat beszűkülésével, a helyi és emberléptékű történetmesélés háttérbe szorításával. Az, hogy a Netflix milyen mértékben dominálhatja a piacot, döntés kérdése – hatóságoké, politikusoké, de valahol a miénk is. Mert minél természetesebbnek vesszük, hogy „minden ugyanott van”, annál kevésbé tűnik fel, mekkora erő gyűlik egyetlen szereplő kezében.
Ami engem ebben az egészben a leginkább nyugtalanít, az a lassú hozzászokás. Hozzászokunk ahhoz, hogy egyre kevesebb kézben összpontosul a világ, miközben a sokszínűségről beszélnek azok, akik helyettünk akarnak dönteni.
Hozzászokunk, hogy egyre nagyobb a szolgáltató, egyre globálisabb a csomag, egyre kisebb a saját mozgásterünk. Először csak annyi történik, hogy kényelmesebb. Aztán már nincs mihez viszonyítani. És egyszer csak azt vesszük észre: nem nagyon maradt alternatíva.
Nem vagyok Netflix-ellenes, nem gondolom, hogy vissza kellene forgatni az idő kerekét, és VHS-korszakban ragadni. De úgy érzem, fontos kimondani: van különbség aközött, hogy egy cég sikeres és innovatív, és aközött, hogy akkora hatalma lesz, hogy kizárólag rajta múlik, mi jut el az otthonaink képernyőjére. A szabadság ugyanis nem mérethatékonyság kérdése.
