A meg nem értett párizsi képmutatás
Mielőtt az olvasó azt hinné, a pénteki olimpiai megnyitóról olvashat majd egy újabb írást, csalódást kell, hogy okozzak, ez most nem feltétlenül arról szól. Nem néztem ugyanis az ünnepinek nevezett pillanatokat. Hiába vagyok sportrajongó és emlékszem Barcelona óta, amikor nyolcéves voltam az összes nyári és téli ötkarikás játékokra, már egy ideje nem nézem a megnyitókat.
Lehet egyszerűen csak azért, mert nekem ez mindig túl sok volt. Lehet nem vagyok kultúrlény, esetleg csupán túl giccses vagy hosszú ez a parádé, de lehet pusztán azért, mert engem leginkább a sport érdekelt, most is, 1992-ben is. Az olimpián is.
A hivatalos megnyitó pedig már sajnos régóta nem csak arról szól. Megéltünk már korábban is politikai bojkottot nyugati és keleti oldalon a hidegháborúban, sportolók kitiltását, kollektív bűnösként való megítélésüket, ahogy az most is zajlik az orosz-ukrán háború kapcsán.
Mindezt csupán azért, mert adott időszakban úgy tetszik a nyugati nagyhatalmaknak, hogy ez a jó marketing számukra.
Szóval sportolói karrierek mennek tönkre, mert nem küzdhetnek érmekért, miközben az olimpiai eszmeiség a békéről már mintha szóba sem kerülne, de kár is volna erről beszélni abban az országban, amelynek elnöke nem is olyan régen saját honfitársait küldte volna Ukrajnába, hátha kirobbantja ezzel a harmadik világháborút. Azóta persze a saját népe is megmutatta, ebből ők ugyan nem kérnek, de a francia lakosság még nem tudott választani jobb vagy bal út között, így ahogy a Szajna vize, a párizsi politikai vezetés jövője is kérdéses.
Az olimpia persze ettől függetlenül zajlik, a minőségi kultúrát értő progresszívok szerint a megnyitó is teljesen rendben volt, egyáltalán nem volt keresztényellenes, más kérdés, hogy a világ lakosságának 90 százaléka számára értelmezhetetlen voltak bizonyos „elvadult” részei.
Biztos azért, mert az autoriter hatalom kimossa az emberek agyát (én sem vagyok kivétel) és nem engedi, hogy a modern eszmeiség mindent átitasson.
Franciaország mindig is a nagy eszmék és forradalmak hazája volt, ne vegyük el tőlük, hogy a szajnai műsorral és a modern gondolatokkal ismét valami újat akartak teremteni. Csak, ahogy a francia elnöknek is be kellett látnia, nekik is fel kell ismerniük, hiába a keresztények számának csökkenése Európában, ez a parádé a jóérzésű emberek többsége szerint nem volt való az olimpiai megnyitóra. Elvette ugyanis a figyelmet arról, amiről a játékok valóban szólnak, az emberi teljesítmény határainak újraírásáról.
A sport ugyanis éppen arra tanít, hogyan tudunk magunkból többet kihozni, akár csapatban és bizonyítéka az emberi megújulás folyamatosságának.
Annak ellenére, hogy ma már mint minden területen, itt is a tudományos pontosságú mérések és vizsgálatok alapján összerakott mozdulatok, tudatosan felépített felkészülés előzi meg a teljesítményt, az emberi tényező még mindig fontos láncszem a sikerben.
Négyévente van lehetőség bizonyítani, a kijutás és a megfelelő formaidőzítés nélkül nincs olimpiai esély, arról nem is beszélve, hogy azt is tudjuk, a legtöbb területen a sportoló kora is behatárolja, mennyire tudja majd a legjobb teljesítményét nyújtani. Eközben a sport ünnepén is inkább progresszív eszméket és megközelítéseket akarnak a szervezők a képünkbe nyomni, miközben ezek leginkább csak Európában és Észak-Amerikában vannak napirenden, ott is inkább csak figyelemelterelés céljából. A világot uraló országok lakosai inkább csak szórakozni vagy szurkolni akarnak, nem is csoda, hiszen többet foglalkoznak a teljesítménnyel, meg az élményekkel, lehet csak azért, mert nem annyira műveltek, mint mi itt az öreg kontinensen, akik lassan elfogyunk.
Fenntarthatóság jegyében történik persze minden, kartonágyak és újrafelhasználható tárgyak közepette, igaz, hogy közben az egyre inkább belülről bűzlő európai haladás hazugságában, amely még mindig felsőbbrendűnek érzi magát, miközben lassan felzabálja az, amit saját magának hazudott.
Erről is lehetne remek előadást vagy akár záróünnepséget is tervezni, de ahogy a párizsi, ez sem a sportról szólna. Pedig az olimpiának arról kellene.
Szóval inkább kapcsoljuk be a tévét, nézzük meg, hogy Milák még hogyan grimaszol az előfutamban vagy az elődöntőben, vívóink miként harcolnak az újabb éremért vagy csak fedezzünk fel új sportágakat, tehetségeket. Ez ugyanis sportünnep, minden más csak körítés.
