2021. július 24., 09:15

A medvéket lelövik, ugye?!

Csúnyán megjárta az az anyamedve, amelyik két bocsával rendszeresen bejárt az emberek közé, az egyik faluba. Mikor rájöttek, hogy a kétlábúak közelében mindig lehet találni jó falatokat, finomságokat, rendszeresen visszatértek éjjeli portyáikra. Elvesztették természetes félelemérzetüket, garázdálkodni kezdtek, és ezzel potenciális veszélyt jelentettek az emberek számára. Először elvitték őket egy távolabbi helyre, de visszatértek ugyanoda, ahol már megszokták. Sorsuk ezzel megpecsételődött. Az anyaállatot megölték, bocsait állatkertbe költöztették.

Szomorú történet, és még csak nem is az első Szlovákiában. A hegyvidéki településeken élők és a vadászok szerint túl sok a medve, elszaporodtak. Puskavégre egy részükkel! A természetvédők viszont azt állítják, nincsenek olyan sokan, de az ember elveszi tőlük az élőhelyüket és felelőtlen viselkedésével, például a kukákba hajigált élelmiszerrel csábítja a mackókat.

Vajon kinek van igaza? Talán senkinek sem, vagy mindenkinek részben.

A környezetvédelmi minisztérium mindenesetre egyelőre még a medvék pártján áll, és az embereket próbálja megnevelni.

A bundásokat ugyanis nem lehet, ők az ösztöneik után mennek. Ha érzik a rothadásnak indult gyümölcs illatát, akkor feldöntik, kinyitják a kukákat és kiveszik a finom falatokat. Még a rács mögé zárt szeméttartókhoz is próbálnak hozzáférni. Mert már megszokták, hogy az alumínium- vagy műanyagedényekben mindig lapul valami jó kis fog alá való.

Kétségkívül a medve ragadozó állat, de általában kerüli az emberrel való találkozást. A kölykeit védő anyamedve különösen veszélyes, és hát pont ilyenekről hallani egyre többet a tévés tudósításokban. Egy vele való váratlan összefutás bizony fatális következményekkel járhatna. És ez az, amit el kellene kerülni.

Miközben az sem lenne megoldás, ha megritkítanák a medveállományt. Merthogy a barna bundásoknak ugyanolyan joguk van élni, mint az embereknek. És hát valóban csodálatos, tekintélyt parancsoló állatok.

Csakhogy, úgy tűnik, nem hagyjuk őket háborítatlanul, nincsenek már olyan sűrű erdők, ahová a kétlábú rendszeresen be ne hatolna. Ez pedig helyváltoztatásra ösztönzi a medvéket. Nemrég röppent fel a hír, hogy már a Mátyusföldön is láttak egy anyamedvét két bocsával… Miközben az iskolában még úgy tanultuk annak idején, hogy a medve hegyvidéken él…

Borzasztóan megváltozott ez a világ. A minap a mezőgazdasági tárca bejelentette, 100 ezer vaddisznót kell kilőni, hogy meg lehessen akadályozni az afrikai sertéspestis elterjedését… Csak 50 ezer maradhat. A halálos ítélet tehát kész, vesszen az állomány kétharmada! Örülhetnek a mezőgazdászok, mert földjeiket kisebb eséllyel túrják fel, teszik tönkre a vaddisznók. Dörzsölhetik tenyerüket a vadászok, mert végre használhatják fegyverüket. Az egészséges állatok húsát pedig megvehetjük néhány üzletlánc boltjaiban…

Nézem a híradót, benne olyan képsorok, amilyeneket pár éve még el sem tudtam volna képzelni. Kéregető nutriák a vízparton.

A vízipatkányok kimászva a folyóból a padokon üldögélő vagy épp arra haladó emberekhez szaladnak és kézből veszik el tőlük a finomságokat, amiket hoztak nekik… Sokan már úgy érkeznek a vízparthoz, hogy táskában hozzák a nasit. Aztán csodálkoznak, ha ezek a kezes báránynak tűnő cukiságok néha mégis vadállatokká válnak, olykor csúnyán összeharapdálnak néhány kutyát, esetleg valakinek az ujjába is belemarnak. Időnként befogják a nutriák egy részét, és más folyószakaszra költöztetik, de mivel a habzsidőzsi biztosított, igencsak jól szaporodnak. És ezért ki a felelős? Egy biztos, nem a nutriák.

Zajlik az élet nálunk is, a lekaszált a hátsó udvaron, eső után. Tele van madarakkal, élemet keresnek. Találok köztük barázdabillegetőt, rozsdafarkút, feketerigót és verebet is. Ez utóbbiak szemtelensége nem ismer határokat, még a kutya táljában lévő maradékból is elcsennek olykor-olykor. Az sem zavarja őket, hogy pár méterrel odébb tágra nyílt szemmel bámuljuk élelmiszerbeszerző villámrepüléseiket. Fejünk felett fecskék cikáznak, ők a rovarokat röptükben fogják el, a manőverezés nagymesterei.

Egy szó, mint száz, ahol terített asztal várja a vadnak titulált állatokat, oda szívesen járnak. Ne etesd az állatokat! A legtöbb állatkertben még mindig kint van ez a figyelmeztető felirat. Ott elsősorban azért, nehogy olyasmit dobjanak be a ketrecbe, ami az állat pusztulását okozhatja, és hát azért is, nehogy elhízzanak az ott lakók.

Ki kellene tenni még egy táblát minden erdő mellé: Ne háborgasd az állatokat! Merthogy mi vagyunk azok, akik űzzük-hajtjuk, természetes élőhelyükről elzavarjuk, magunkhoz közel csábítjuk a medvét, a farkast, a nutriát. Nem lőni kell ezeket, hanem szeretni és kicsit messzebbről csodálni.