A mások öröme
Régóta motoszkál már bennem, hogy írjak egy kis szösszenetet arról, mennyire elfelejtettünk másokra is figyelni. Csak magunkra fókuszálunk. Az önzés soha nem látott méreteket öltött. Ahogy mi szenvedünk, úgy senki más, ahogy minket ver a sors, úgy senkit… A mi fájdalmunknál, bajunknál nincs nagyobb a földkerekségen. És az örömünk? Van egyáltalán? És ha igen, az vajon mindenkiénél nagyobb?
Olyan világban élünk, amikor csak kapkodjuk a fejünket. Az egoizmus olyan méreteket öltött, amire a történelem során még sosem volt példa. Ha egy autós közvetlenül a lépcsők aljánál áll meg, mert vezetője lusta megtenni tíz métert a bankautomatáig, akkor talán elég jól szemléltetem a helyzetet. Harminc éve ekkora pofátlanságra talán még senki sem ragadtatta volna magát. Hogy az ő autóját kerülgessék mások… Ennek meg tán eszébe sem jutott, hogy teljesen elzárta a felvezető utat a többi ügyfél számára.
Az emberi érzéketlenség netovábbja, amikor valakit súlyos veszteség ér, meghal a szerette, és vigasztaló, biztató szavak helyett a másik arról számol be neki, ő mit csinált aznap, vagy éppen mi az a dolog, amiben segíthetne neki a gyászoló.
Nem azt kérdezi a lesújtott embertől, hogy ő miben lehetne támasza, mit adhatna, hanem még ott, abban a helyzetben is csak magára gondol… Az őszinte részvét, a gyászban való osztozás, mint olyan, elfelejtődött.
Néha úgy érzem, mintha egyesek azt képzelnék, a nap csakis az ő két szép szemükért kel fel minden áldott reggel és csak nekik világít. Két húszas éveikben járó fiatal nő a hosszú kávézás alatt nem beszél másról csak a ruhákról meg arról, hogy valamilyen rendezvényen tündökölni akarnak. Nekem meg eszembe jut Hamupipőke meséje, amit éppen a napokban láttam a Duna Menti Tavaszon. Természetesen újragondolva, modern változatban. Visszaköszönt abban is a rögvalóság: az érzéketlenség és a csakis én vagyok a fontos. Nem szégyellem, még meg is könnyeztem a nívós, sok mozgásos, kevés beszédes előadást. Ám azok a mozdulatok és tekintetek többet mondtak, mint bármennyi szó. Fájdalomról, reményről, gonoszságról, megvetésről, szeretetlenségről meséltek… Gyermekek játszották, tükröt mutatva nekünk, felnőtteknek is. Tessék, hát ezek vagyunk! Jó ez nekünk?
Üres szívű emberek korában élünk. Éppen most, amikor az értelmi intelligencia helyett sokkal inkább az érzelmire volna szükség mindenütt. A munkahelyeken, a boltokban, a kommunikációban.
Nem tudunk örülni a mások örömének. Vagy nem szívből. Csak úgy tessék-lássék… Ja, hallottam, a fiad lediplomázott. És lesz jó munkahelye? Mit kezd a végzettségével? Mihaszna tanult, felét se fogja keresni, mint én, pedig csak vízszerelő vagyok…
Még emlékszem szebb időkre. Ha a hetvenes években valaki új autót vett a faluban, akkor tett vele néhány tiszteletkört. Méltán lehetett büszke új táltosára, hiszen hosszú évek kemény munkájával kereste meg a rávalót, nem lízingre vette, nem kért rá kölcsönt a banktól. A falubeliek meg örültek, hogy van még egy jármű, amit baj esetén „igénybe lehet venni”. Ami majd elviszi szülni a kismamát, vagy a nagypapát orvoshoz, a cukorbeteget, ha rosszul lesz. Elég volt csak szólni, bekopogni, esetleg telefonálni, bár akkoriban „recsegője” alig volt valakinek. Nappal és éjjel. Amikor szükség volt rá. Hóban és napsütésben. Ingyen és bérmentve…
Örülni mások örömének. Őszintén. Ha ezt megtanulnák, szebb lenne az életünk.
Most nézem, hétvégén az egyik tévécsatorna levetíti az Életrevalók című filmet. Az egyik kedvencem. Jó szívvel ajánlom mindenkinek. Valós történeten alapuló, lebilincselő történet. Az élet szépségéről. Meg arról, hogy nem csak én vagyok fontos…
