A marhavagonba bizony dalolva ment?
A bűn lassan öl, a relativizálás pedig utat tör a megismétléséhez. Vannak pillanatok a szlovákiai közéletben, amikor a politika cinizmusa olyan mértéket ölt, hogy a jóérzésű megfigyelő csak keresi a szavakat.
Egy évszázados kisebbségbe szorultságunk idején már sok mindent tapasztaltunk, Masaryk "mintademokráciájában" éppúgy, mint Tiso Szlovák Államában, nem is beszélve a második világháború utáni rendezés éveiről, melyekről aztán a szocialista, utóbb szövetségi köztársaságban hallgatni volt ildomos. A demokrácia a többség számára a szlovák nemzetállamépítést hozta el, melynek a kisebbség felé hajló, nem kívánatos vadhajtása volt a táblaháború, a slavkovskái alternatív oktatás lehetősége, a nyelvtörvény számtalan szigorítása, majd a magyar koalíciós partner mellett meghozott himnusztörvény... De, örök optimistaként – kisebbségben a pesszimizmus még nagyobb önsorsrontás – azt gondolhattuk, hogy majdcsak jobb lesz. Nem lett jobb. A verbálisan valaha volt legjobb magyar-szlovák (államközi) kapcsolatokat Robert Fico lekukázta a lex Benešsel, leghűségesebb famulusa, Robert Kaliňák pedig egyenesen 1945-be repített vissza bennünket.
A miniszterelnök-helyettes a héten az utólagos földelkobzásokat legitimáló nyilatkozatával, és a lakosságcsere tragédiájának relativizálásával olyan morális és jogi határvonalat lépett át, amely mellett nemcsak a felvidéki magyarok nem mehetnek el szótlanul, hanem, hiszem, hogy a jóérzésű szlovákok sem. Amikor egy európai uniós tagállam egyik legbefolyásosabb kormánytagja, a miniszterelnök legközelebbi munkatársa a kollektív bűnösség elvén alapuló vagyonelkobzások mellett érvel, utólag is helyeselve azt, és a 20. század egyik legtragikusabb közép-európai traumáját, a lakosságcserét próbálja "önkéntes alapú" társadalmi folyamatként bemutatni, ott nem csupán történelemhamisításról van szó. Ott a jogállamiság alapjait ássák alá/el (a nem kívánt törlendő).
Kaliňák azt mondja, nincs szó konfiskációról, hisz azokat a földeket a magyarok egyébként is jogtalanul használták 1945 után. A mindezt a szlovák igazságügyi minisztérium is megtámogatta egy nyilatkozattal, kifejtve, hogy a Beneš-dekrétumok ügye lezárt történelmi fejezet, amelyet 1989 után a restitúciós törvények rendeztek, és a jogbiztonság elve védi a tulajdonviszonyok stabilitását. (Ez a legnagyobb bullshit, amit a témában valaha is hallhattunk, hisz a restitúciós törvények éppen erre az időszakra nem terjedtek ki.) Vagyis itt nem technikai félreértésről, hanem politikai döntésről van szó: arról, hogy a hatalom meddig hajlandó elmenni a múlt sérelmei kapcsán.
Sajnos azonban, a szlovák tankönyvekben 2-3 oldalon, széles ecsetvonásokkal térnek csak ki erre az időszakra. Itt lenne tehát az ideje, hogy az elődeink által megélt valóságot valamilyen formában eljuttassuk a szlovák társadalom többsége felé, hogy ne legyenek vevők Kaliňák blődségeire. A háború utáni lakosságcsere nem egy romantikus, kétoldalú népességmozgás volt, hanem erőszakos állami beavatkozás. Már maga a szó is eufemizmus. Cserélünk zoknit, szezonális gumiabroncsot, tapasztalatokat, de a lakosság, az más tészta. Ha azt próbálják cserélni, az nem nem megy sérülésmentesen. Nem ment Sztálinnak sem, nem sikerülhetett Benešnek sem. Ennek terheit különböző formákban máig hordozzuk. Hisz a lakosságcsere nem statisztikai adat: családok ezreinek kettészakított élete, elveszett otthonok és soha be nem gyógyuló sebek története. Robert Kaliňák megnyilvánulásai morális mélypontok. Egy olyan miniszter, aki a múlt jogsértéseit a jelen jogrendszerének részévé akarja tenni, a múlt árnyaival kereskedik. Nem lehetünk néma statiszták ebben a gyalázatos színjátékban.
A szülőföldhöz való jog nem alku tárgya, és a múlt igazsága nem "nézőpont kérdése", különösen akkor, amikor az állam még mindig etnikai alapon tesz különbséget örökség, jog és méltóság tekintetében. Aki a kollektív bűnösséget védi, a jogtalanság emlékezetét konzerválja. Ilyeneknek nemhogy a kormányban, de az alsóricsói tsz-irodában sincs helye.
