A legek ura
Lehet, sőt biztos, hogy nem a mi gondunk, ki legyen a legnagyobb szlovák. A felvidéki magyarok lelkivilága nem lesz attól se gazdagabb, se silányabb, ha a szlovák nép úgy dönt, hogy valamely, a történelem és a kultúra perifériájára, mi több, a szemétdombjára való figurát kiáltja ki történelme legnagyobb személyiségének.
Hiszen hamis legendák éltetéséért nekünk se kell a szomszédba mennünk. Nekünk is vannak sumerológusaink és Petőfi-csontváz hordozóink. De azért torpanjon meg a fáklyásmenet. Minálunk ezek a periférián mozognak. S mert minden mindennel összefügg, azért a Kárpát-medencében senkinek sem lehet mellékes, hogy a szomszédja milyen mentális állapotban éli világát, hiszen a jó szomszéd nem hagyhatja szó nélkül, ha a kerítésen túl verik az öreget, vagy nem adnak enni a gyereknek.
Van abban valami roppant idegesítő, sőt gyomorforgató, amikor a kettős mérce ilyen kis térségben is nap mint nap pofán csapja az embert.
Ha mondjuk a szlovák köztelevízió arról tudósít – és csúsztat –, hogy Budapesten a „rabszolgatörvény” miatt tömegek járják az utcát, miközben itt jóval régebbtől van érvényben ugyanaz a „rabszolgatörvény”. A szlovák demokrácia állapota azonban nem forog veszélyben, és sem Juncker, sem Sargentini nem ír Szlovákia-jelentést.
A legnagyobb szlovákok galériáját nézve ugyanakkor naponta kell szembesülnünk azzal, hogy a szlovák tévéből Gustáv Husák, az 1968-as normalizáció ördögi figurája bámul ránk hideg tekintetével. Pedig lassan két évtizede új évezredbe léptünk, a rendszerváltástól pedig három évtized is elmúlt. Ideje volna hát a maga helyén kezelni a kommunista vezérek figuráját. Vagy Andrej Hlinkát, a szlovák fasiszta ideológia apostolát, a nevét viselő gárda alapítóját, a szlovákiai zsidók elhurcolásáról szóló törvények szentesítőjét. Hiszen őt még a szlovák evangélikusok sem fogadják el. Nem szólva a rablóvezérről, akit a „magyarok” kivégeztek.
Mintha nekünk Rózsa Sándor, Szálasi Ferenc, esetleg Rákosi Mátyás lenne a példakép.
Csak eljátszom a gondolattal: vajon mi történne, ha egyszer csak feltűnne Szálasi vagy Rákosi feje a magyar televízióban? Valószínűleg az egész nyugati média ezen csemegézne Fokföldtől Párizsig és Ottavától Stockholmig. Hiszen egy-egy budapesti színházigazgató-váltást is milyen diktatórikus kultúrkampfnak állított be a Murdoch-birodalom sajtója néhány éve! És mennyire nem volt egész Európa számára érdekes a 2006-os szemkilövéses budapesti folklór! Egy pisszenés nem sok, annyi sem hallatszott az európai liberálbolsevik megmondók köreiből.
Úgy látszik, a kettős mérce az élet minden területén működik. S tulajdonképpen nem is kettős, hanem egyes.
Egyes szám harmadik személynek szól, címzettje a magyar miniszterelnök, akit a magyar választók kétharmada harmadszor is elutasított. Ja, hogy fordítva volt? Hogy harmadszor is bizalmat szavazott neki? Nem addig van az! Majd az a pár száz viszketeg ember, aki mindenért tüntetni fog egészen az európai parlamenti választásokig, megmondja, hogy is volt az. Mert ők mindent jobban tudnak.
Hanem jutnak eszébe az embernek a magyar viszonyokat ab ovo elutasító, a Magyarországot naponta ekéző magyarjaink. Akik az év elején teleböfögték a sajtót azzal, hogy Magyarország nem lett élhetőbb, lefelé csúszik a lejtőn, és ott milyen rossz élni. Ezek a kvázimagyarok harminc éve gettót kiabálnak, ha meghallják azt a szót, hogy autonómia meg önkormányzatiság, mert az karámba zárna minket. Már csak jobb a szlovák gettóban élni, mint a magunkéban lenne, gondolják. Hát, bámulják csak Hlinka meg Husák elvtársat, ha számukra olyan kedves az a szellemiség, amely nekik is odatolja a nagy példaképeket, hadd szeretgessék.
Az írás megjelent a Magyar7 2019/5. számában.