A lázadás filozófiája
José Ortega y Gasset filozófiai és Robert Brustein színházelméleti munkáit lapozgatva kedvem támadt a lázadás természetéről írt gondolataikat tolmácsolni az olvasónak. A téma kapcsán a könyvektől hamar eljuthatunk a tomboló koncertekig (nem éppen a szárnyaló szellem és a megértés dicsőségére). Kérdésünk: a kultúraként felkínált dobogós agresszió talál-e igazolható célt, despotikus elnyomást a mai Magyarországon? Ellenkező esetben a világrengető decibelek okafogyott hangorkánná, a „lázadó” sztárok pedig ordibáló Jancsi bohóccá minősülnek.
Azahriah, a koncertpódiumok legújabb sztárja színpadi nevét a titokzatos bibliai királytól kölcsönözte, s mintha e titokzatosság igézetében magát is titkosította volna: arcát kalap árnyéka takarja, szemét sötét szemüveg, ráadásul úgy tesz, mintha még énekelni is tudna. Ars poeticája kevésbé titokzatos, mondhatni egészen mai: Keress naponta tízezer dollárt! Bármi áron. A nimbusz aurájában felelőtlenül gyalázhatsz bárkit és bármit!
Robert Brustein a természetes társadalmi fejlődés híveként próbálja meghatározni a Lázadás színháza című könyvében a hatvanas évek társadalmi hátterét (tehát nem a pénzügyi háttértársadalmat). Brustein a természetes fejlődés híve, aki álmában sem gondolná, hogy a történelmet valójában csinálják, és az egyik dolog (azaz állapot) nem természetesen következik a másikból. Gondolatait mégis akár Soros György bármely pénzelt NGO-jával kapcsolatban is elmondhatta volna: „A lázadó drámaíró paradox helyzetbe kerül, szeretné magasztalni saját (fikciós) eszméjét, de közben a való világ foglya. A széthúzás misszionáriusaként a lázadás evangéliumát terjeszti, s a hagyományos (nemzeti) értékeket, saját lelkesült látomásaival helyettesítve, gyötrődésből és frusztrációból próbál rítust rögtönözni. Közösségi mítoszok helyett a szétszóródás mítoszát kínálja, vigasztaló szentbeszéd helyett erodáló követeléseket, a béke (megbékélés) liturgiája helyett az önpusztítás liturgiáját.”
A széthúzás (káoszteremtés) stratégiájáról Ortega 1920-ban A tömegek lázadása című könyvében a következőket írja: „A tömegember abból az emberből lett, akit megfosztottak saját történelmétől.” Akinek nincs a múltban gyökere, és aki éppen ezért engedelmesen követ minden internacionalista eszmét. A Nyugat legnagyobb kincse, az európai társadalmak sokféle gazdagsága, amely szüntelenül fel-feltört a keresztény egységből, majd vissza-visszatérve folyamatosan erősítette azt, a proletarizált tömegember megjelenésével megszűnőben van. Eltűnése szorongatóan félelmetes, a pénzügyi háttérhatalom stratégiai megelégedésére. Sorosék elégedettsége nem alaptalan, öntőformáikban már előrehaladott állapotban van a New Age tervei szerint készülő új embertípus. Tervszerűen beletáplált ismérvekkel. Ennek a kinevelt „új embernek” hite, meggyőződése szerint kizárólag jogai vannak, kötelessége nincsen. Sebtében megalkotott szellemiségét tekintve néhány silány absztrakcióra támaszkodó karakter. S már készül az új jelszó is: Minél rosszabb, annál jobb!
Megérkeztünk Ortega „tömegemberének” megvalósult világába, bár azt is mondhatnánk, hogy a tömegember évszázados „fejlődése” eredményeként napjaink vulgarizált szellemiségébe! Európa riasztón homogén helyzetbe zuhant, vezetése birodalmi terveket dédelget. S a Jóbként fohászkodó európai polgár pedig (demokratikusan elnémítva) a Spencer által vizionált Európa alkonyát naponta a bőrén érezheti.
Hogyan juthatott idáig Európa? Talán a ragozáson kell csak változtatni, és a helyzet rögtön érthetőbb lesz. Európa nem „ide jutott”, Európát az államok feletti háttérhatalom juttatta ide.
