A kortanú halálára
Ha ma egy tizenegy éves gyereknek végig kellene néznie, hogy az ajtajukon éjszaka dörömbölő katonák fegyvert fognak az édesapjára, másnap valószínűleg pszichológushoz vinnék. A kis Kajtár Jánosnak ezt végig kellett néznie, a katonák azt kiabálták, Baliť!, anyja sírt, apja pakolt, utána teherautó vitte őket a köbölkúti állomásra, ahonnan a mikrorégióból a transzportok indultak Csehországba. Kajtár Jánost ma délután kísérik utolsó útjára a bátorkeszi temetőbe. 91 éves volt. Vele az utolsó kortanúk egyike száll sírba.
2022-ben, egy kitelepítésekkel kapcsolatos cikk kapcsán úgy döntöttem, nem történelmi forrásokból fogok dolgozni, hanem keresek egy egykori kitelepítettet. Nyilván nyolc évtizeddel a deportálások után ez nem volt könnyű feladat, azok, akiket erejük teljében, felnőttként vagy éppen idősként értek a beneši dekrétumok következményei, már jobb létre szenderültek. Végül falubéli rokoni, ismerősi szálakon sikerült eljutnom Kajtár Jánoshoz, aki abban az időben a komáromi Timóteus Ház lakója volt. Az akkor 87 éves bácsi testben már kissé megrogyott, akkor éppen tolószékben ült, bár még képes volt önállóan is járni. A szeme viszont élénken csillogott. Fejben teljesen rendben volt. Tárgyszerűen nyilatkozott.
Családját a Blahovics, a Kelemen és a Bábindeli családokkal együtt vagonírozták be. A gőzös a Prága Hostivař városrészében levő állomásra vitte a családot. A kitelepített magyarokból az állomásokon a gazdák úgy válogattak, mint a rabszolgapiacon.
A deportáltaknak addig kellett a vagonban maradniuk, amíg „gazdára nem találtak”. A gazdák természetesen a minél több munkás kezet biztosító családokat választották ki. A kisgyermekekkel, öreg, beteg szülővel, állapotos nőkkel kitelepített családok később „keltek el”, ők addig, -20 fokban az állomásokon várakoztak.
Kajtárékat a ma Prága városrészévé lett, akkor még önálló Petrovice közelében – tehát nem a Szudéta-vidéken – levő, Milíčov melletti majorjába vitte "gazdájuk". Édesanyja a gazdaságban, édesapja és két bátyja a földeken dolgozott.
Ő és két húga cseh iskolába járt. Mivel erős honvágy gyötörte őket, több alkalommal is megpróbáltak hazaszökni, de nem jártak sikerrel. Végül a kommunista államfordulat hozta meg számukra a hazatérés lehetőségét. Szerencséjükre a plébánia közelében levő szerény kis házuk nem bizonyult elég vonzónak a telepesek számára, így volt hova visszatérniük.
Beszélgetésünk során látszott rajta, hogy lélekben már lerendezte életének ezt a nehéz, traumatikus időszakát. Pontos volt, ültek a helyek, az irányok, a távolságok, az évszámok. Már búcsúzkodtunk, amikor könnybe lábadt a szeme: „Hogy nekünk mit kellett kiállnunk... És miért? Csak azért, mert magyarok voltunk.” Sajnos, erre nem tudtam neki mit mondani, mert ez tényleg így volt.
Újságíróként az ember kezén a pozitív hírek mellett sok borzalom is átmegy, véres balesetek, életellenes bűncselekmények, háborús tudósítások…, az ember – idővel – ezeket megtanulja a helyén kezelni, és amennyire lehet, nem engedni közel magához, különben a gyengébb lelkű kollégák hétvégére idegroncsok lennének. Ez azonban nem mindig sikerül. Ez az „anyag” is sokáig dolgozott bennem. Talán mert, ha rokonaimhoz megyek, azokon az utcákon haladok el, ahol egykor Kajtár János is gyerekeskedett…
Kajtár János kilenc évtizedet élt e sárgolyón. Ha valaki a 91. életévében meghal, a szomszédok azt mondják: szép kort ért meg. Kajtár János halála nyilván fájdalom a közvetlen családnak. Azonban gyászhíre túlmutat ezen. Azon generáció képviselőiből ment el egy, akik ugyan még gyerekfejjel, de átélték a kitelepítések borzalmait.
Nem tudom, hogy telt élete utolsó két hónapja, eljutott-e hozzá a Beneš-dekrétumok kriminalizálása kapcsán kialakult helyzet. Ha igen, mit gondolt róla ő, aki úgy látta Prágát, hogy nem is akarta. Akinek fegyvert fogtak az apjára. Akit csúfoltak a cseh iskolában. Akit családjával együtt megaláztak, csak azért, mert magyar volt.
Kajtár János története nem egy elszigetelt családi tragédia; 41 ezer ember családjában történt hasonló, de benne van az emberi megaláztatás számos apró, de halmozódó mozzanata, a gyermekszemmel látott fegyver, a síró anya, a vasúti vagonok hidege. El tudjuk ma képzelni, hogy egy tizenegy éves gyereknek végig kell szenvednie ilyesmit?
Kajtár Jánost ma eltemetik. De nem temethetjük el vele a felelősséget, mely immár a miénk, azért, hogy ez soha ne ismétlődhessen meg.
