A klub
Valahányszor valaki ellenszegül az Európai Unió egyre értelmetlenebb és dühítőbb diktátumainak, különösképpen az Európai Bizottság (a moszkvai politbüro mintájára működő brüsszeli lerakat) zsarolásainak, csípőből érkezik a liberálbolsevik vád: ha beléptél a klubba, viselkedj úgy, ahogy ott szokás! Ahogy ott elvárják tőled! Magyarán: fogd be a szád, és tartsd a lépést.
A múlt hét és az azt megelőző hetek „baráti” huzavonával teltek a klubban Szlovákia és az Európai Unió között. Miközben a pozsonyi ellenzék feltalálta a fából vaskarikát, hogyan kell úgy rendbe tenni a háztartást, hogy közben sehonnan semmit ne vegyenek el (miközben konszolidálni kell, mert az előző kormányok milliárdokat tapsikoltak el), Robert Fico miniszterelnök vért izzadva próbált úgy táncolni az európai térben, hogy közben tengerészcsomóval gúzsba kötötték a lábát. Sokan kárörvendően kuncogtak jó előre borítékolva az eredményt: végül majd elszáll a fene nagy bátorsága, és beadja a derekát!
Hogy ne legyen meztelen a király, Fico az összes levelezését (Von der Leyennel, Merzcel, Fialával) nyilvánosságra hozta (kivéve a háttérben lezajlott telefonos veszekedéseket, mert azok nem publikusak), mintha alibit keresett volna: látjátok, kedves szlovákjaim, én igyekszem mindent megtenni, de ezek ilyenek. Mindenki dirigálni akar, és a mozgásterem táncteremből egérlyukká szűkült. Hiába verem a mellem, ha közben a hátamat vasrudakkal simogatják a „szövetségeseink”. A „barátaink”. Mint például Fiala cseh miniszterelnök, aki olyan kioktató hangnemben beszél velem, mint egy kisdiákkal, mintha ma is Csehszlovákia lakosai és a Hradzsin alattvalói lennénk. Végül mindent összeadva és kivonva: derék beadva, szankció megszavazva, ígéretek valami papírlapon, hogy majd így meg úgy segítünk. Vajha komolyan is gondolnák!
Az Európai Unió közben azt is elárulta, mekkora az önbecsülése. Az orosz gáz leállításával felmerülő félelmet azzal hárítja, hogy a Gazprommal kötött szerződések felrúgása Szlovákia részéről jogos lesz, ha egy „felsőbb instancia” nevében (támogatásával, parancsára) történik. Az Európai Unió mint felsőbb instancia, garanciát jelent az orosz gázszolgáltatóval szemben egy várható perben. A beképzelt uniós vezetők ugyanis azt hiszik magukról, hogy a nemzetközi jogot lesajnálva, szerződéseket negligálva fent ülnek a Parnasszuson, és ők a világ urai. Miközben óriási tévedésben élnek, és meg is kapják a kijózanító pofont Trump elnöktől, amire amúgy mindenki számított. Még a nagyszerű Maroš Šefčovič is, Ursula egyik leghűségesebb fegyverhordozója.
Számoljunk vagy fölösleges? A rózsás kilátásokból csemegézve:
1. A védelmi kiadásokat a GDP két százalékáról öt százalékra kell emelni.
2. Az USA harmincszázalékos vámot készül kiróni az uniós termékekre.
3. Az Unió nagyeszű vezetőinek köszönhetően ránk zúdulnak a Dél-Amerikából és Ukrajnából érkező termékek (miközben a szlovákiai áruházak polcain a hazai termék aránya 40 százalék alá esett).
4. A legnagyobb ütést a Bizottság a következő – 2028-tól kezdődő – költségvetéssel szeretné bevinni a tagállamoknak, a mezőgazdaságnak járó támogatás és a kohéziós alapok drasztikus csökkentésével.
5. Lassan el kell kezdeni a koronavírus-járvány okozta károk enyhítésére felvett kölcsön törlesztését.
6. A tagsági befizetés nagyságát (a GDP eddigi 1 százalékát) 10-15 százalékkal meg kell növelni.
7. És ami a legfontosabb: Ukrajnába gőzerővel kell lapátolni a pénzünket, hogy egy nem klubtag, Unión kívüli országban tovább virágozzék a korrupció, folytathassák az embertelen sorozást, az ártatlan fiatalok kiképzés nélküli frontra küldését, hogy a ripacs ukrán elnök ne kényszerüljön békekötésre, és megúszhassa a felelősségre vonást.
Nos, valahogy így fest a helyzet a kocsmává züllesztett „klubban”, ahol most már kötelező hazudni és csalni, s talán a padlóra is köpködni. Ahol a gyengébbeket és a kisebbeket rövid úton lerendezik a nagyok. Ha kell, zsarolással, ha kell, fenyegetőzéssel. Mindig elfog a nevetés a bohóckodásukon, ha meglátom Von der Leyent vagy Antonio Costát, amint rázogatja a kis csengettyűjét, hogy tessenek leülni, kezdődik a tanóra. A kérdés már csak az, kinek rázzák ezek az elmeháborodottak azt a bizonyos csengőt?
Megjelent a Magyar7 2025/29. számában.
