A kívánság
A 2010-es évek elején történt, hogy egy szentpéteri falunap délutáni attrakciójaként újságíró-politikus futballmeccset rendeztek a község sportpályáján. A felvidéki magyar újságírás „krémje“ (azaz az összes valamire való szlovákiai magyar újságíró) megjelent a helyszínen, de még így is ki kellett pótolni a csapatot a helyi faluhírmondó szerkesztőjével és fotósával, továbbá a kábeltévé videósával, hogy meglegyen a teljes létszám. Csere az nem volt...
Bezzeg a politikusoknál! Már a mezeiken is látni lehetett, hogy itt bizony komoly szponzor támogatja a csapatot. Ott feszített az MKP és a HÍD egész vezérkara, ráadásul egy csapatban, a cserepadra is bőven jutott játékos, és csodák csodájára most nagyon jól megértették egymást. Nem ártott nekik a fejedelmi ebéd, de főleg az utána elfogyasztott 2-3 kupica kisüsti hozta meg a nagy egységet. Legalább is a fejekben, amíg tartott a hatása. Mert mihelyst a pályára léptek a kutya nagy melegben, a „szpolupráca“ olyan lett, mint a parlamentben. Pláne úgy, hogy az egyik párt fejben ott sincs. A másik meg fej nélkül sem. Akárcsak itt. Sem szívvel, sem lélekkel. Maximum fizikailag.
A falunap díszvendége az akkor már hajlott korú Szepesi György volt, aki egy könyvbemutatóra érkezett, de ha már eljött, így megkérték, hogy a mérkőzés első öt percét konferálja élő, egyenes adásban a pálya széléről egy mikrofonon keresztül, mint a régi szép időkben, és majd a hangját rákötik a falurádióra, így mindenki hallani fogja a községben.
Így is lett. Az öreg becsületére legyen mondva, hogy derekasan próbálkozott, de igazából nem volt mit közvetítenie, ugyanis az első öt percben nem történt semmi érdemleges. De kiragadhattuk volna a mérkőzés bármelyik öt percét, akkor sem lett volna nagyobb szerencséje. Az unalmas meccset végül Jakab Elemér öngóljával az újságírók nyerték meg.
A mérkőzés után horgászversenyt rendeztek a közeli halastó partján. Mit ad Isten, erre többek között benevezett Szepesi György és a politikusok csapatából Duka-Zólyomi Árpád is, akik a délelőtti könyvbemutató után egy kicsit jobban is megismerték egymást. A tóparton szintúgy egymás mellett foglaltak helyet. Elstartol a verseny, s kisvártatva mindkettőjük pecabotja kapást jelez. Húzzák, vonják a damilt, forgatják a botokat jobbra-balra, és a nagy fárasztás után szájtátva látják, hogy mindkét horgot egy megtermett aranyhal kapta be, egyszerre. Megdöbbenésük akkor lett csak nagyobb, amikor az aranyhal megszólal: – Kérlek benneteket, dobjatok vissza a vízbe, cserébe teljesítem valamelyikőtök kívánságát. De csak egy kívánság lehet. A nagy csodálkozást végül az atomfizikus szakítja meg: – Ha már így alakult, s mivel Te vagy a rangidős, Gyurikám, kérjél csak bátran, amit szeretnél. – Nagyon rendes tőled, Árpádom. Te is tudod, hogy a nyári olimpiákon a magyarok mindig kiválóan szerepelnek, de nekem régi álmom, hogy egyszer végre már a télin jól teljesítsünk. Nem kérek én nagy dolgot, csak egy kis változást, amivel tán még Te is eldicsekedhetsz otthon szlovák kollégáid körében.
– Ezt meg hogy érted, Gyuri bátyám? – Csupán azt szeretném (s közben az aranyhal felé fordul), – ha 10 éven belül végre a téli olimpián is szerezne aranyérmet a magyar csapat, és az éremtáblázaton megelőzné Szlovákiát. – Ezt te sem gondolhatod komolyan – reccsen vissza az aranyhal, – hiszen Magyarországon télen is alig van hó, jóformán hegyek sincsenek, csak dombok, és mégis, milyen téli sportot űznek világszínvonalon? Kedves Gyuri bácsi, ne haragudj kérlek, de ez sajnos túl nagy kérés, azt hiszem, nem tudom megvalósítani. Talán a kollégád valami egyszerűbbet kér tőlem, amit tényleg módomban áll teljesíteni.
Szepesi Gyuri bácsi Duka-Zólyomi Árpád felé fordul: – Árpi, látod, ez mégiscsak túl nagy kérés, kívánj akkor te valamit! – Ha már így esett, legyen. Tudod, Gyuri, úgy érzem, nagy mulasztása van a felvidéki magyar politikának. Akármilyen tömörülésről is van szó, valahogy sose mondtuk ki, hogy autonómiát szeretnénk, pedig nem is egy olyan alkalom adódott az elmúlt évek folyamán, amikor megtehettük volna. De igazából meg sem fogalmaztuk. Hogy ebből mi valósulhatna meg, abba bele sem merek gondolni, de ha nem is vállaljuk ezt fel nyíltan, akkor biztosan nem lesz belőle semmi. Kívánságom tehát a következő (s közben az aranyhal felé fordul): Legyen a mindenkori felvidéki magyar politikai képviselet programjának a szerves része az itt élő magyarok kulturális és területi autonómiája!
Ekkor az aranyhal ismét Szepesire néz: – Izé... Mit is kívántál tőlem az előbb?
