A kitelepítés és deportálás fájdalma a jövőnk felelőssége

Ma nem csupán egy történelmi eseményre emlékezünk. Ma egy sebet tépünk fel, amely sosem gyógyult be igazán, mert a gyökereinket, az identitásunkat, az otthonunkat próbálták kitépni. A közös sors terhéből és igazságtalanságából fakadó érzés hív minket össze ezen a napon évről évre. Egy kimondhatatlanul mély vágy a múlt jóvátehetetlen sebeinek enyhítésére, egy ösztönös törekvés arra, hogy ami egykor elveszett, azt legalább emlékezetben jóváírjuk.

Kitelepítettek emlékműve, Somorja

Fotó: samorin.sk

Hetvennyolc év telt el azóta, hogy 1947-ben, az ún. lakosságcsere-egyezmény és a Beneš dekrétumok árnyékában megindult a felvidéki magyarság szisztematikus kitelepítése, deportálása, megalázása. Nem katonákat vittek, nem bűnözőket, nem idegeneket. Hanem munkásokat, tanítókat, parasztokat, anyákat, gyerekeket – magyarokat. Azokat, akiknek egyetlen „bűnük” az volt, hogy magyarul álmodtak, magyarul szerettek, magyarul imádkoztak.

Ha a történelmet lebontjuk a kisemberek sorsára, egyéni tragédiák sokaságát látjuk. Családokat szakítottak szét. Embereket telepítettek ki erőszakkal őseik földjéről, nem azért, mert bűnt követtek el, még egyszer hangsúlyozom, mert nem lehet elégszer, pusztán azért, mert magyarok voltak. A vagonok nyikorgása nemcsak a síneken zörgött, hanem azóta is ott zúg a nemzeti emlékezetünkben, a lelkünk mélyén.

Volt, akit egy éjszaka alatt pakoltak fel. Egy idős férfit a háza küszöbén ért el a parancs. Azt mondta: „Inkább itt halok meg, de innen el nem megyek.” Nem halt meg ott, de soha nem térhetett vissza, mást nem engedtek be szülőfalujába. Egy másik asszony, aki akkor 12 éves volt, ma is őrzi a nagyapja zsebkendőjét. Azt vitte magával, amikor felpakolták őket. Mása nem maradt. És hány ilyen történet maradt még elmondatlanul? Mert a kitelepítettek nemzedéke, a fájdalom nemzedéke gyakran néma nemzedék is volt. Akik nem beszéltek a traumáikról, nem mondták el, mit éltek át. Csak hosszú évtizedek után, nagyon kevesen nyíltak meg, és úgy, mint aki a saját lelkéből szakít ki egy darabot.

Talán merész kijelentés, de én mégis hiszem, hogy mi, itt maradtak, tartozunk nekik valamivel. Tartozunk azzal, hogy amit ők szenvedtek el, azt ne hallgassuk el. És még inkább tartozunk azzal, hogy amiért őket bűnösnek kiáltották k, a magyarságukért, amit ők nem dobtak el, nem tagadtak meg, nem reszlovakizáltak, azt mi sem vethetjük oda önként a többségi társadalom kényelméért. Ha ők mindezt elviselték, akkor mi ne legyünk restek kimondani: magyarok vagyunk, és itt van a helyünk.

A történelmi igazságtalanság nem halványul, mert máig érezzük hatását. Az akkori döntések nemcsak emberi sorsokat törtek meg, hanem egy nép közösségi tudatában okoztak máig ható törést. Megfélemlítés, asszimiláció, nyelvi és kulturális kiszorítás – ezekkel élünk együtt ma is, itt, a Felvidéken.

De mégis itt vagyunk. Itt állunk. Együtt. Magyarul. Ez már önmagában győzelem. Mert nem tudtak eltörölni bennünket. Mert minden kitelepített után született egy újabb gyermek, aki megtanult magyarul imádkozni, énekelni, gondolkodni. Mert minden elvett otthon után új közösségek születtek, új templomokat építettek, új ünnepeket kezdtek el élni.

Az emlékezés ma nem csupán gyász, hanem tanúságtétel. Tanúságtétel arról, hogy a magyarság nem csupán történelmi kategória, hanem élő valóság. És nemcsak múltunk van, hanem jövőnk is, de csak akkor, ha merünk hinni benne, és készek vagyunk tenni is érte.

A mi közösségünk nem csak sorsközösség, ez küldetés is. A megmaradás küldetése. A nyelv, a kultúra, az önazonosság megőrzésének feladata. Egy olyan világban, ahol minden a feloldódás és a gyökértelenség felé sodor, nekünk kötelességünk példát mutatni arra, hogyan lehet egyszerre európaiként élni és magyar szívvel dobogni itt, a mai Szlovákiában.

Mit jelent ma magyarnak lenni a Felvidéken?
Azt, hogy magyar iskolába adjuk a gyermekeinket. Hogy magyarul beszélünk az utcán, a boltban, a templomban. Hogy nem hagyjuk elfelejteni a Himnuszt, a népdalainkat, a történeteinket. Azt, hogy tudjuk, ha elhalkul a magyar szó, ha nem nevelünk magyarul gondolkodó fiatalokat, akkor a múltunkkal együtt a jövőnket is feladjuk.

Ezért most külön szólok hozzátok, fiatalok! A jövő nem egy kész ajándék. A jövő egy kihívás. Rajtatok múlik, lesz-e magyar szó még száz év múlva is ezen a földön. Lesz-e magyar iskola, magyar kultúra, magyar templom. Ti vagytok azok, akik dönthettek, folytatjátok-e azt, amit a szüleitek és nagyszüleitek oly keservesen őriztek meg nektek. Mert ha valaki, hát ti szabadok vagytok. De a szabadság nem felmentés a felelősség alól. A szabadság lehetőség, hogy éljünk azzal, amit örököltünk.

Kitelepítettek emlékműve, Nagymácséd

Fotó: wikipedia

És végül, engedjék meg, hogy egy számomra különösen kedves idézettel zárjam a gondolataimat. Egy ember szavaival, akit mélyen tiszteltem és feltétel nélkül szerettem és szeretek a mai napig, és akinek hangja még ma is visszhangzik bennem. Ő, a nagyapám, Noszek Ferenc, aki az 1997-es megemlékezésen Nagymácsédon, az 50. évfordulón így szólt a hazahívott kitelepítettekhez:

„Ne legyen szívetekben gyűlölet, hisz hazátokon kívül van még egy szülőföld, ami mindig hazavár, emlékezik és együttérez veletek.”

Ez a szülőföld nemcsak földrajzi hely. Ez az anyanyelv. A templomtorony árnyéka. Az iskolapad, ahol magyarul tanultunk. A temető, ahol elődeink nyugszanak. Ez a szülőföld bennünk él és míg mi élünk, ő sem halhat meg.

Maradjunk hát hűek önmagunkhoz, egymáshoz, az anyanyelvünkhöz, a hőseinkhez, a múltunkhoz és a jövőnkhöz. És ha így teszünk, akkor minden egyes megemlékezés nemcsak gyász lesz, hanem egy újabb lépés a feltámadás felé. Mert a múltunk fájdalma a jövőnk felelőssége. És nekünk felelnünk kell nemcsak elődeink emléke előtt, hanem az utánunk jövők reményeiért is.

Isten éltesse és tartsa meg a felvidéki magyarságot a jelenben, és az eljövendő nemzedékekben!

A beszéd a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapjának megemlékezésén hangzott el Somorján, 2025. április 12-én.

Megosztás

Címkék