A kétszínűség ötven árnyalata
Amilyen sebességgel jelentéktelenednek el egymás után a nagy európai nemzetek politikai garnitúrái, kormányai (és az egész félrecsúszott politikájuk), magukkal rántva a kontinens többi országát, ezzel egyenes arányban fokozódik a nagyotmondások és a képmutatás színjátéka.
Miközben az Európai Unió korifeusai ezerrel ekézték a renitens Magyarországot, vagy újabban sírnak a haldokló szlovákiai sajtószabadság fölött, „orosz bérenceznek” meg „Putyin-pincsiznek”, és sorjáznak futószalagon az egymásra licitáló lejárató jelzők, amelyek a fősodratú nyugati sajtó zajos ünneplése közepette kötelezettségszegési eljárásokban, pénzügyi zsarolásokban teljesednek ki, csak lehullik időnként a lepel az Európai Unió nagykutyáinak kétszínűségéről. Legalábbis annak egy-egy árnyalatáról, mert mind az ötvenet nem ismerhetjük. Mindent nem kötnek az orrunkra a nyitott tájékoztatás bajnokai.
(Közbevetve: A majdnem EU-s Nagy-Britanniában már a kormányfők nevét sem érdemes megtanulni, olyan sűrűn váltakoznak, mint tánciskolában a polka meg a valcer, Németországban a kancellárt és a kormánykoalíciót a patrióták előzik a kanyarban, Franciaországban pedig lábbilinccsel próbálja megfékezni a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjét a semmi támogatással rendelkező elnök államgépezete. És ezek fenyegetőznek háborúval, elrettentéssel, amikor este úgy térnek nyugovóra, hogy nem is sejtik, mit hoz a reggel. Szóval minél puhányabb egy kormány, elnök, kancellár, annál jobban ágál és próbál keménykedni, természetesen a demokrácia még nagyobb dicsőségére. Zárójel bezárva.)
Olvasom a minap, hogy amióta Európa rettentő erejű urai Vlagyimir Putyint térdepeltetik, és azzal büntetik, hogy elvágnak minket az orosz kőolajtól és földgáztól, a Szibériában kitermelt cseppfolyósított földgáz (LNG) kitermelésének szinte a teljes mennyiségét a nyugat-európai országok fogadják be. Például a belga Zeebrugge kikötőjében. Igen, jól tetszik olvasni, nem utasítják vissza, azt csak nekünk adnák parancsba, bocskoros közép-európai jobbágyoknak.
A számok önmagukért beszélnek. Az idei év első négy hónapjában a nyugat-európai kikötőkben 91 tankhajó kötött ki orosz földgázzal, miközben Kínában mindössze 2. A csúnya orosz hadigépezet 3,88 milliárd európai euróval lett gazdagabb. Előzetes számítások szerint ez az összeg az év első felében elérheti a 6 milliárd eurót. És ez a biznisz a művésznevén REPowerEU európai uniós tervvel összhangban zajlik. Gyengébbek kedvéért: a REPowerEU az orosz energiáról való teljes leváltást irányozza elő.
De hát mégis hogy fordulhat ez elő, kérdezhetné a gyanútlan és tájékoztatásban alultáplált európai polgár, aki alig várja a pillanatot, amikor végre orosz benzin, gáz és urántégla nélkül maradhat.
De hiába nyomogatja a kütyüjét, nem kapott-e boldogító sms-t Ursula von der Leyentől, hogy végre legyőztük az orosz medvét, nem kap semmit, ahogy az oltóanyagok bizniszének sms-ei is szőrén-szálán eltűntek. Pedig elég lenne annyit közölni a görög olivatermesztőkkel meg a portugál borászokkal, vagy a szlovák bacsákkal, hogy a Jamal, az orosz terminál, amely helyben – tehát Szibériában – dolgozza fel a palagázt, hosszú lejáratú szerződésben fonódik össze a francia TotalEnergies francia óriásvállalattal, amely a szibériai feldolgozóban egyötöd tulajdonrésszel rendelkezik. A szerződést pedig nem lehet felmondani, mert erre nem hajlandók az európai vállalatok, amelyeknek (mily meglepő) szükségük van a földgázra.
Hogy még cifrább legyen a mese, az arktiszi terminálról való szállítást Arc7 típusú jégtörő tankerek végzik, amelyek – a Financial Times szerint – a franciaországi és dániai hajógyáraktól függenek, itt végzik ugyanis a karbantartásukat. Európa tehát nemcsak az orosz földgázért fizet kemény eurómilliárdokat, de műszaki és logisztikai háttérrel is szolgál a csúnya Putyin-rezsimnek.
Mit lehet ehhez hozzáteni? Szinte kabaréba illő, amit Emmanuel Macron a Bastille-napi katonai parádén Európa katonai ébredéséről szónokolt. Azt ugye már régen sejtjük, hogy a politikát nem a politikusok csinálják, hogy a színfalak mögött az óriáscégek és a bankok diktálják a tempót, és fogalmazzák meg az erkölcsi szentenciákat, ők olvassák fel az esti meséket az európai értékek kézikönyvéből, de azért mégiscsak vérlázító, hogyan hazudják a képünkbe, hogy mindez a mi érdekünkben történik. Mert a kétszínűség olyan, de olyan nagyon európéer! És ezekhez kéne igazodnunk, idomulnunk, lesni parancsaikat, az európai „egység” még nagyobb dicsőségére.
Megjelent a Magyar7 2026/30.számában.
