A két vállra fektetett ország
Gyülekeznek az atlantisták, a levitézlett libsik, mint ősszel a fecskék a villanydróton, és készülnek visszatérni a fehérgalléros szocdemek is.
Ahogy múlnak a napok, úgy foszlik a remény, hogy Szlovákiában egyhamar rend lesz. Miközben a leváltott kormány feje egy hetvenhat fogú gereblyével szaladgál, hogy összekaparjon egy tákolmányt, a polgárok riadtan kapkodják a fejüket, és nem tudják, mi vár rájuk.
A polgár számára a legsúlyosabb kérdés: milyen számlát hoz a postás, marad-e gyógyszerre és élelemre a rezsi után, szügyig eladósodik-e, vagy ne adj´ isten, kilakoltatás lesz a móka vége.
A minap leállították Szlovákia egyetlen alumíniumgyárát, a kassai vasmű takarékon, az autógyárak vezetői a kapcsológomb után matatnak, hogy leállítsák a futószalagot. Eközben a parlament és a (leváltott) kormány egy része gondtalanul vakációzik. Ha a dolgok úgy folytatódnak, ahogy eddig, egymás után zárják be az üzemeket, vendéglőket, az orvosi ellátás fizetős, az iskolai menza drágább lesz.
Munkahelyek ezrei szűnnek meg, s bár a családok számára lehet, hogy nem ugrik ötszörösére a rezsi, az utcára került családfenntartónak mindegy, melyik összeget nem tudja kifizetni. Az egész ország egy nagy csődeljárás felé araszol.
S miközben a leváltott kormány leváltott külügyminisztere azt tolja a képünkbe, hogy Oroszországot tovább kell büntetni (értsd: szankciózni az idők végtelenjéig), miután vereséget szenvedett Ukrajnában, az amerikaiak viszik a légvédelmi rakétáikat Szlovákiából, állítólag azért, mert felújításra szorulnak. Ezt nem tudták, amikor idehozták őket? Akárhogy is, valami sántít a dologban. A leváltott hadügyminiszter pedig hebeg-habog, nem tudja megmagyarázni, ki és mi fogja védeni az országot.
A legdöbbenetesebb kijelentés mégis a múlt szombaton hangzott el, amikor Eduard Heger a vállalkozókat vádolta tétlenséggel, mert „nem figyelmeztették a kormányt” az égbe szökött energiaszámlákra. Mert erről Hegernek és Hirman gazdasági miniszternek vagy sejtelme sem volt, vagy nem ért rá ilyen piszlicsáré ügyekkel foglalkozni.
Ezalatt a szlovák parlamentben a „demokraták” és az atlantisták vért izzadnak az igyekezettől, hogyan tudnák klónozni magukat, hogy meglegyen a 76-os csapat, a választó pedig találgathat, lesz-e alkotmánymódosítás, lesznek-e előrehozott választások, sikerül-e kibekkelniük a népszavazást. Mert ezeknek semmi sem drága. Hogy is lenne idejük az ország kínjaival foglalkozni, mikor a saját személyük pótolhatatlansága a legfontosabb kérdés? A szlovák sajtó pedig tapsikolva közli a hírt, hogy a magyar diákoktól megvonják a külföldi tanulás lehetőségét. (Arról szemérmesen hallgat, hogy Magyarországnak sosem volt ekkora pénztartaléka, és vígan szemberöhögheti a hungarofóbiás Bizottságot.) De hát mindig könnyebb a szomszéd tehenére mutogatni, mint a sajátot megőrizni, hogy ne zabáljon vizes lóherét, mert felpuffad.
A nagy készülődésben az a lényeg, hogy befutó lehet-e ismét Dzurinda (tetszik emlékezni, ő az a gorillasimogató „demokrata”, aki a megyerendszer ügyében hátba szúrta magyar partnereit, és segített elsíbolni az ország jelentős vagyonát), sikerül-e Nicholsonovának Brüsszelből összebrüsztölni egy „demokrata” pártot, vagy tudnak-e még nagyobb preferenciát hazudni a Šimecka-féle progresszíveknek.
Magyarán: a nagy időhúzás arról szól, hogyan tudnák meggátolni a Fico–Pellegrini tandem visszatérését egy előrehozott választáson. 2024-ig ugyanis sok minden történhet. Erre a folklórra azonban rámegy az ország.
De döntse el ki-ki vérmérséklete szerint, hogy Heger bukott kormányfő bejelentése (az „új parlamenti többség létrehozása”, hogy az országot elvigye a 2024-es választásokig) mosolyt fakasztó-e vagy hátborzongató. Az új parlamenti többség „létrehozása” ugyanis, miután ezek megbuktak, a választók joga. Ezzel együtt valahogy egyre kevesebb okunk van mosolyogni.
Megjelent a MAGYAR7 harmadik számában.
