A Képviselet
Fagykár, aszálykár – kifizetetlen. Előbbi két év óta, utóbbi szintúgy. Szokásos évi támogatás – kifizetetlen. Nem az idei, a tavalyi! Augusztus van, a gazdák learattak, elvégezték a munkát. Nagy részük mégis hitelből él, a bankokat tömi. Ezek kétperces hírek két tömegmészárlásos és migráncstaxiztató hír között.
A hírfolyam ugyanis kegyes. El lehet benne dugni fontos, a mindennapi életünket érintő keserveket. A dél-szlovákiai, lélegeztetőgépen szuszogó agráriumot, a döglődő turizmust, amelynek Krasznahorka lehetne a címere.
Falvainkban a végrehajtók grasszálását, a menekülő fiatalságot, az apátiába süllyedt otthon maradókat. A csillogó autógyárakat, amelyek úgy elkerülik a déli régiót, akárcsak a mentőhelikopterek. A végtelenségig épülgető Ipoly-hidakat. Az északi falvak nagyságrendileg nagyobb támogatásait. Az agyonsanyargatott önkormányzatainkat. A hiányzó magyar tévéadást. A hazug közszolgálatiságot. Igen hosszú lenne a lista, inkább hagyom.
Pedig az országnak van kormánya, a magyarságnak állítólag van képviselete a törvényhozásban és a kormányban. Ez a képmutató képviselet (vegyespárt) most hol pökhendien, hol összeszorult fenékkel üzenget a szavazóknak, adjanak nekik még négy évet. Mert ha nem lesz magyar képviselet, az katasztrófa lesz. Akkor nem lesz semmi. (Miért, most van?) A másik oldal (a közösség pártja) kimaradt a leosztásból. Ők nem herdáltak, hanem szudikáltak. Volt egy kimunkált önigazgatási stratégiai terv. Tetszik rá emlékezni? Volt abban valami reménykeltő, hogy megszületett, ám – akárcsak annak idején a kisebbségi törvény – ez is fiókba került. Alszik valahol, senki nem beszél róla. Minek a cél, ha céltalan?
Mit mondjak, nem áll jól a szénánk. Miközben itt zúg el a kertünk alatt a huszonegyedik századi valóság.
Ha valaki a rendszerváltás környékén azt mondta volna, hogy harminc év múlva négy ember fog a fejünk fölött zárt ajtók mögött alkudozni a sorsunkról, akik közül minimum három a közösség számára elfogadhatatlan, valószínűleg nem hittem volna el. Lehet, hogy akkor összecsomagoltam volna, és elhúzok innen.
Ma már nem tehetem, s valószínűleg akkor sem tettem volna meg. Szeretem a szülőföldem (ami nem azonos a hazámmal). Minden elmaradottságával, megkésettségével. Mindenkinek a saját édesanyja a legszebb és a legszeretnivalóbb.
De azért mégiscsak felháborító, hogy a már annyi árulást elkövetett Bugártól függjön, lehet-e ezen a földdarabon boldogulni a következő öt-tíz évben, hogy Simon legyen a letéteményese a felvidéki gazdálkodásnak, nem is szólva Fehérről, akire nemhogy jelzőt nem találok, de a térképen is hiába keresem. Hogy ezekkel kell keresni a megoldást. Mert a nagy összefogásnak nem arról kellene szólnia, hogy veszünk egy iskolai kockás irkát, és összeadunk, kivonunk, osztunk és szorzunk. A jövőnk nem az öt százalék és nem a hét százalék. Jövőnk csak akkor lesz, ha nem a kupeckedésben, a zárt ajtók mögötti mutyizásban keresik – helyettünk – néhányan a megoldást. Nem más ez, mint a felvidéki magyar közösség kiskorúvá nyilvánítása.
A közösségnek joga van tudni, mi fő a boszorkánykonyhában, mit akarnak megetetni vele. Mert lehet, hogy nem kér a kortesgulyásból és a langyos sörből.
Lehet, hogy paradoxon, de a fentiek ellenére ez a közösség életképes. Teli van közösségépítő emberekkel, sikeres vállalkozókkal, civil szervezetekkel, tanult, tehetséges koponyákkal. Olyanokkal, akik a semmiből is tudtak teremteni valamit. Akik nemzetközi sikereket érnek el. Akikre egy-egy régióban fel tudnak nézni az emberek. Lehet, hogy meg kéne határozni végre, kiből-miből áll ez a közösség? Közösség-e ez a félmillió ember? Mert egyesek szerint csak szavazógép, amely arra ítéltetett, hogy a meztelen királyokat éltesse.
Jut eszembe egy ugyancsak minapi hír a locsogó hírfolyamból. Vladimír Mečiar előbújt az odújából, és pártot gründol. Pedig az amnesztiák eltörlése után hidasék úgy verték a mellüket, mint kongói őserdőben a bagzásra készülő gorilla. Színjáték volt az is, akárcsak a mostani suskus a zárt ajtók mögött? Ennyit a szlovákiai harakterekről és a szavahihetőségről.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/32. számában.
