A káromkodásról
Talán korral jár, vagy generációs szakadék, de egyre gyakrabban szólok fiatalokra a budapesti tömegközlekedési eszközökön, amiért káromkodnak. Nem tudom, ez csak a nagyvárosi, „haladó szemléletű” közegben nevelkedő kölykökre érvényes-e, de nyilvános helyeken olyan színtű alpári, primitív káromkodás zajlik a tinédzserek, és sokszor sajnos felnőtt emberek részéről, amire én őszintén szólva nem emlékszem egy-két évtizedes távlatban visszafelé. Nem csak az, amit mondanak, de az is, ahogy mondják. Teli szájjal, teljes hangon, vulgáris szitkokkal átszőtt alapkonverzációk a csúcsforgalomban tömött villamoson, buszon, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne. Sőt, a jófejség alapkövetelménye. Abszolút figyelmen kívül hagyják azt, hogy esetleg kisgyermekek ülnek mellettük, idősebb hölgyek, tehát olyanok, akik előtt alapból azért egy kicsit jóviselkedést szokott magára erőltetni a kevésbé kifinomult, vagy épp lázadó korban lévő ember is.
A múltkor viszont épp valami jól öltözött, evidensen a kiváltságosabbak közé tartozó hölgy folytatott olyan telefonbeszélgetést a villamoson, amiből az ember megtudhatta, hogy egyrészt valami kiállításszervező cégnél dolgozik, másrészt pedig, hogy teljes spontaneitással tudja használni a magyar kocsmai söpredék egész züllött szókincsét hiánytalanul. Mégpedig teli torokkal, nehogy a villamos hátuljában ülő kisgyermekes anyukák, vagy nyugdíjasok lemaradjanak valamelyik gyomorforgató részletről.
És ami a legmeghökkentőbb az az, mindezt teszik olyan szociopatikusan természetes módon, az önreflexió vagy szégyen nyomelemeit is nélkülöző, szinte könnyed csevetelő hangnemben, mintha csak egy kis teasüteménnyel a kezükben beszélgetnének rózsakertben ülve szűk baráti körben az időjárásról.
Látni kéne azokat a fiatal kis meglepődő szemeket, amikor rászólok a harminc másodpercen belül már a kilencedeik durva trágárságot öklendező pubertás gyerekre, hogy legyen szíves visszafogni a mocskos káromkodást. Egyszerűen nem értik mi történik, hogy mi a baj. Értelmezhetetlen számukra, hogy valaki csak úgy merjen belekötni egy a kötelességeivel nem, de korlátlan jogaival abszolút tisztában levő fiatalba. Nekik joguk van úgy beszélni, ahogy akarnak. Kétségtelen. A minap erre a pontra is kitértem egy értetlenkedő fiatalnál, akinek megmagyaráztam, hogy neki gusztustalanul szitkozódni pontosan addig a pontig van joga, ahol az én kulturált környezetben utazáshoz való jogom kezdődik.
A budapestiek, azért tegyük hozzá, mindig is zamatos nyelvezetűek voltak, de ezt a nyelvészeti szabadelvűséget leginkább a már felnőtt generáció művelte, és szinte csak privátban. Pontosan nem tudnám megmondani, mikor érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor eltűntek azok a közösségi fékek, polgári íratlan szabályok, amelyek egyértelművé tették minden épeszűbb embernek, hogy a nyilvános káromkodás egy alja lumpenréteg sajátossága, vagy hogy fontos az, hogy mások hogyan ítélnek meg minket, még akkor is, ha idegenek. Ugye nem azért nem ugrálunk a parkban csupasz fenékkel a faágakon csimpánzhangokat kiadva, mert ehhez nem lenne jogunk, hanem mert az emberek joggal elmebetegnek néznének. És ennek egy ténynek egy egészséges társadalomban mindig van egy visszatartó ereje.
A keresztény konzervatív, nemzeti ortodoxia elfogult és szégyentelen követőjeként azt is mondhatnám, hogy ez a spontán, gátlástalan és indokolatlan káromkodás félút a mai kozmopolita neoliberalizmus felé. Persze ez már lehet egy foglalkozási ártalom, hogy mindent politikai fogalmakban látok. De kétségtelen, hogy erkölcseink egyik része a nemzeti tudat és közös identitás kontextusában fogalmazódnak meg, másik részük a családon belül, harmadrészt pedig a hitéletünket formáló keresztény közösségben. És amikor teliszájjal vulgaritásokat harsogó gyerekeket látok, akiket senki nem int fegyelemre, vagy művelt, magas pozícióban levő „fontos emberek” okádják az egyik káromkodást a másik után, akkor sajnos a fentiek értelmében le kell vonnunk a nyilvánvaló következtetéseket.
Valahogy gyengült a nemzeti öntudat, amely az „egy magyar ember nem…” kezdetű erkölcsi szállóigékkel tartott minket vissza attól, hogy népünkre, akár egymás közt is, viselkedésünkkel szégyent hozzunk. Valahol megtört az a családi étosz, amely a „mi családunkban…” tudattal indította útnak az új generációt azzal a meggyőződéssel, ha magukra hoznak szégyent, bizony az egész nemzetségükre szégyent hoznak.
És valahol felhígult a manapság olyan divatjamúlt istenfélelem, amely azt sugallta, hogy a méltatlan viselkedésünkkel esetleg rossz hírnévbe hozhatjuk keresztény hitünket, közösségünket is. Persze mindenkinek joga van nemzeti tudat, családi erkölcsök, keresztény hit, és egyáltalán, szégyenérzet nélkül élni. Csak így hogyan utazzunk együtt a villamoson?
