A jogállam én vagyok!
Éto vase gyélo, mondta Leonyid Brezsnyev elvtárs Alexander Dubček elvtársnak, amikor 1968 nyarán Tiszacsernyőn találkoztak. Mintegy lezárva a vasúti kocsiban tartott négynapos tárgyalást. Nincs mit tenni. Ha a szovjet hadsereg megszállja Csehszlovákiát, a csehszlovák nép és a csehszlovák vezetők magukra vessenek. Mert a szovjetek figyelmeztették őket, ha nem igazodnak, megütik a bokájukat.
52 év után a történelem önmagát készül megismételni, hiszen kísértetiesen hasonló a politikai nyomás és a zsarolás, amit napjainkban tapasztalhatunk. Csak most Csehszlovákia helyett Magyarország és Lengyelország a célpont, és Moszkva helyett Brüsszel emelgeti a mutatóujját. A kommunisták helyett a posztkommunisták, a liberálisok, a zöldek, a kékek, a szivárványszínűek, mind egy falkába verődve ordítanak feszítsdmeget. És természetesen azok, akik világra szülték őket: a (nem létező) háttérhatalom figurái. A legújabb kori moszkoviták.
Ne kerteljünk, mondjuk ki nyugodtan: nagyon aljas, nagyon szemét és nagyon gyáva dolog az, amit Magyarországgal művel Nyugat-Európa. Mert a (nem létező) háttérhatalom fondorlataival rég tisztában vagyunk, szándékát már nem is leplezi, türelmetlenségében el-elszólja magát. A tengerentúli öregúr immár nyíltan kiadta a parancsot európai lakájainak: Magyarországot és Lengyelországot meg kell büntetni!
Ám míg 1968-ban Brezsnyevék legalább néven nevezték a gyereket, és tételesen felsorolták, miért kellene kukoricán térdepelnie Prágának, a brüsszeliták egyetlen varázsszót kántálnak, mint egy papagáj: jogállamiság.
L’État, c’est moi (az állam én vagyok)! A XIV. Lajosnak tulajdonított mondásról utólag kiderítették, hogy el sem hangzott. Most már azt is illenék kinyomozni, tételesen mit takar a jogállam definíciója. Nyilván az egyedül üdvözítő liberális, szociáldemokrata, zöld, posztkommunista országvezetést. Vagy éppen elnöki rendszert, az alkotmánybíróság hiányát, vagy a legfelsőbb bírók, ügyészek elnök általi kinevezését. Esetleg a Bertelsman-féle sajtószabadságot, amely annyira plurális, hogy az megkérdőjelezhetetlen.
Vagyis fából vaskarikát, mert ahány ország, annyiféle demokrácia. Mind jó és kívánatos. Csak a konzervatív-keresztény demokráciával van baj, de azzal nagyon nagy. Azt irtani kell több mint száz éve.
A miért kell büntetni kérdésre ezzel meg is kaptuk a választ. Már csak az a kérdés, hogy a vádlott elfogadja-e, önként ereszkedik-e térdre, hiszen ebben a koncepciós perben a védekezés jogát meg akarják vonni tőle. Ám ehelyett inkább tegyük fel azt a kérdést, milyen jogon üzenget egy senki által sehová meg nem választott pénzeszsák (és a mögötte lihegő falka) egy egész kontinens parlamentjének, kormányának. Már ha annak nevezhetjük az Európai Unió szerveit. Hiszen azt se felejtsük el, hogy az Unió – egyelőre – szabad és szuverén országok csoportosulása, amelyek szerződést kötöttek egymással, bizonyos elveket megfogalmaztak, bizonyos elvárásaik lehetnek egymással szemben. De sehol, egyetlen mondatban sem rögzítették, hogy önként lemondanak a szuverenitásukról, feladják a jogrendjüket, és elvetik az alkotmányukat. Akkor meg miről szól ez az egész cirkusz?
Magyarország és Lengyelország egyszerűen útjában áll a grandiózus, világmegváltó terveknek, amelyek a régi európai civilizáció lebontására irányulnak, hogy konzumidiótává, „sokszínű”, terelgethető csordává züllesszék a világtörténelem legnagyszerűbb földrészének népeit.
Száz esztendeje már volt egy próbálkozás (Világ proletárjai, egyesüljetek!), amely csaknem összejött. Most más módszerekkel ugyanazt kísérlik meg, akiknek semmi sem drága. Ez a kísérlet agyafúrtabb, átgondoltabb és jobban szervezett. Jobban pénzelt és „jogállamibb”. Már csak az kell, hogy eltakarítsák a két (a lengyel és a magyar) renitens, konzervatív kormányt, és szabad az út! Ugye, elvtársak?
