2020. május 2., 08:28

A jó szándék esete a pokolba vezető úttal

Kisebbségi sorsban alapvetés: az ügyeinket csakis mi tudjuk hitelesen képviselni, ezért kell ott lenni a döntéseknél.

Igor Matovič
Fotó: TASR

A februári választáson is ez volt a magyar pártok alkotta szövetségnek a fő üzenete, ám hiába az ezerszer elmondott érvek, a magyarok jelentős hányada a szlovák pártok felé fordult. Döntésük hátterének megértése mélyebb elemzést kívánna, mert

ennek a lélektana összetettebb a többséghez tartozni jobb érzésénél, az egy magyar lista hiányánál, avagy annál, hogy a bugári vegyes ideológiától rövidebb az út a szlovák pártokhoz, mint vissza a magyarokhoz.

Könnyítik a választók döntését a hangzatos ígéretek is, amelyek, ha fel nem is oldoznak, megnyugtatják a lelkiismeretet. 

Még a sok évtizedes szlovák–magyar szembenállásban harcedzettek is ellágyulhattak egy hosszú pillanatra, amikor Igor Matovič kinevezésekor mindenkinek egyenlőséget ígért.

Akkor azt írtam, a szép szavakat a tettek tehetik igazzá. A tettekre még várni kell, de a papírforma már sok mindent elárul a jövőnkről. Most, hogy elkészült a kormány négyéves programja, kiderült, még a legnagyobb kincstári optimizmussal sem lehet egyenlőségről, netán áttörésről beszélni. Marad a tili-toli, jönnek a félmegoldások.

Az elmúlt egy évtizedben helyzetünk állatorvosi lova lett az állampolgársági törvény, ami a magyarok megfélemlítésére és megregulázására született, de az ártó szándék a szlovákokat is bőven utolérte.

Mindenki tudta, hogy bűn rossz, káros, s mégis, mindenki gyáva ahhoz, hogy eltörölje. Faramuci helyzet, hiszen az egyedüli érdembeli próbálkozást a Radičová-kormány idején éppen Igor Matovič torpedózta meg, amikor az emberi sorsokat meghatározó ügyet piros szívecskékkel degradálta politikai happeninggé, s most neki jutott, hogy megoldja.

Úgy tűnik, szándékából ezúttal is csak féloldalas megoldásra futja.

Mert mi más lenne, ha azok, akik elégedetlenségből, a jobb megélhetés reményében elhagyták az országot, megőrizhetik az állampolgárságukat, ám azokat, akik itt élnek, s nem is akarnak elköltözni, mindössze szorosabb kötelékben lenni az anyaországgal, eztán is megfosztanák a szlováktól. Ez még az eddigi gyakorlatnál is abszurdabb, s még csak nem is értelmezhető, Matovič ugyanis magyarfóbiával vagy rossz szándékkal nem vádolható. Az viszont a napnál is világosabb, hogy nem ért bennünket, nem tudja átérezni a helyzetünket. Mert a rossz sztereotípiák mindennél erősebbek.

A nemzetbiztonsági kockázat piszkos politikai üzenete megtette a hatását, megölte a rendezés lehetőségét,

holott egy következmények nélküli szimbolikus ügyről van szó, amihez még nagyvonalúság sem kellene, csak egy kis jó szándék. Dehát többségi oldalról hogyan is értenék, milyen az, ha csak neked szól a Himnusz, ha értelmet nyer a Haza szó, ha néha-néha kiléphetsz a kisebbségi lét béklyójából, mert nem vagy más, mint a körülötted lévők. Vagy mégis értenék? Hiszen külföldi szlovákjaiknak az eddigieknél nagyobb támogatást ígérnek, amibe akár a honosítás is beleférhet. Így lesz az egyenlőségből kettős mérce.

Azzal a leegyszerűsítő, sőt bántó érveléssel sem lehet mit kezdeni, amit Gyimesi György, az OĽaNO új képviselője fogalmazott meg,

aki szerint a felvidéki magyaroknak nincs szükségük a magyar állampolgárságra, a honosítás célcsoportja amúgy is az erdélyi magyarság volt. Négy szűk esztendő vár ránk, ha Gyimesi így gondolkodik, miközben a kisebbségi ügyek szószólója szeretne lenni. Így még a díszmagyar jelzőre sem szolgál rá. Tíz évünk ráment a „nincs politikai akarat” alibizmusára, meg arra, hogy a mindenkori kormányok a status quo megőrzése mögé bújtak, és arra sem voltak hajlandóak, hogy törvényben rögzítsék a jogállásunkat.

A szándék, ahogy korábban, most is ott van vállalásként a kormányprogramban, de

még nem tudni, a jelenlegi állapotot konzerválja, vagy lesz bátorság a jogbővítésre is.

A kérdések persze sorjáznak: miért kellene feladni a kisebbségi kormánybiztosi pozíciót egy hivatalért, lesz-e elég akarat oktatásügyünk átfogó rendezésére, a szlovák nyelv tanításának megváltoztatására, kisiskoláink megőrzésére… Magyar parlamenti jelenlét nélkül még csak kényszerítő erő sincs a hatalommal szemben.

Az a közel húszszázaléknyi magyar, aki nekik adott bizalmat, ha őszinte önmagához, láthatja, az ígéret és a tettek nem okvetlenül találkoznak,

szavazataik nem válthatók az ügyeink iránti nagyobb nyitottságra. S éppen ez igazolja az etnikai politizálás létjogosultságát.

Kisebbségi témákban a Matovič-kormány nem vállalta túl magát, a kevés konkrétum és az általános megfogalmazások még a számonkérhetőséget is nehezítik.

Mégis benne van a lehetőség, hogy elmozduljunk a holtpontról. Csak rajtuk múlik, átlépik-e önmaguk árnyékát. Mi meg legföljebb a jó szándékban bízhatunk.

Megjelent a Magyar7 2020/17. számában.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.