A jégpálya
Akár sorozatot is indíthatnék az emberi gonoszság témájában. Lehet, hogy fogékonyabb, érzékenyebb vagyok a kelleténél az olyan esetekre, amikor valaki szemrebbenés nélkül okoz valakinek akár csak bosszúságot, de kárt, sőt fájdalmat is.
Tudvalevő, hogy a fájdalmak közül a szívfájdalom, a lelki gyötrődés a legrosszabb. Már kisgyerek koromban sokat töprengtem azokon az eseteken, amelyekről a felnőttektől hallottam. Nem fért a fejembe, miért árt az egyik ember a másiknak. Választ vártam volna erre a nagy kérdésre, de az idősebbek csak azt felelték: „Hát, ilyen csúnya világot élünk!” Folyamatosan kerestem az igazságosságot, a jóságot és a szépséget. De ez a csúnya világ azóta sem szépült meg, hanem még rondább lett. S én, a töprengéseim ellenére is örök optimista, manapság már csak kiskanállal méregetem a derűlátást, esetleg jobb napokon jut belőle egy-két nagykanálra való.
Most a Verebélyen élő nővéremmel folytatott telefonbeszélgetés tartalmán rágódom. Mindennap felhívjuk egymást, megvan erre az időpontunk, s ha éppen nem jön közbe valami halaszthatatlan intéznivalónk, a nap bizonyos órája csak a miénk.
Hosszasan tudunk beszélgetni, hiszen annyi minden történik körülöttünk, és jó, ha van kivel megosztani örömünket vagy akár aggályainkat. Éppen elmondta nekem a jégpályájuk történetét. Hosszabb ideig elhallgatta, mert tudta, hogy az ilyen esetek engem mérhetetlenül felbosszantanak, s ettől inkább meg akart kímélni. De mivel mindig meg szoktuk beszélni az aktuális történéseket, és emiatt az eset miatt sokat bosszankodott, nem bírta tovább magába fojtani. Így tudtam meg, az arktikus hőmérséklettől ihletve a jégpálya gondolatát. A lakótelepükön, a közeli, egészében leaszfaltozott térről, amelyen gyerekeknek szolgáló kosárlabda-, és focipálya is található, hókotróval eltakarították a havat, körbe-körbe felhasználva azt a jövendő jégpálya oldalfalainak, és a tűzoltók közbenjárásával lelocsolták az egész teret. Öröm volt látni, ahogy az utcalámpák fénye visszaverődött a víz felszínén a mínusz 5-6 fokos hidegben. Éjszakára még nagyobb hideget mondott az előrejelzés, így másnapra várható volt a vastag jégpáncél.
És most jön a meglepetés. Éjszaka valakik jókora bakancsukkal letaposták a már éppen megkötő vizet-jeget. Befutkározták az egész teret, mély lábnyomokat hagyva maguk után az összetöredezett jégfelületen, és nagy göröngyöket hoztak létre a mélyedések között.
A jég felszíne inkább a szántóföld felületére hasonlított, de semmiképpen a jégpályáéra. Természetesen szó sem lehetett korcsolyázásról vagy csúszkálásról.
Vajon meg lehet érteni azt a három embert (létszámukra a lábnyomok alapján következtetnek), aki sok gyermek örömét rontotta el, sőt felnőttekét, egész családokét is? Soha! Ez minden, amit nővéremmel együtt mondhatunk. Tehetetlenek vagyunk az ilyen gazemberséggel szemben. De azért felsoroltuk, mi mindent képzelünk a gazfickókról. Először is azt, hogy a bakancsuk minden bizonnyal tönkrement, vagy legalábbis teljesen átázott. Ebből következően valószínű, hogy alaposan megfáztak, és most az ágyat nyomják – jó sok ízületi fájdalommal, torokfájással, erős köhögéssel és három hétig tartó náthával! Feltehetjük, hogy a betegség ideje alatt aludni sem tudnak – a köhögés és az orrdugulás miatt. Ja, és biztos, hogy nagyon fáj a fejük!
Mi nem kívánunk nekik semmi rosszat, csak így képzeljük el az állapotukat az éjszakai jégtörő munkájuk után. És ez az elképzelés mosolyt csal az arcunkra, sőt már nevetünk is azon, ahogy túllicitáljuk egymást a fantáziánk segítségével.
Igen, nekünk csak ennyi jut az esetből. A három gazember meg minden bizonnyal hetekig röhög a teljesítményük okozta elképzeléseiken.
