A homokozó ura
Gyakorló kisgyermekes szülők számára bizonyára nem ismeretlen az életkép, amikor a homokozóban játszadozó gyerekek egyike megkívánja egy társa játékát, s miután azt nem kaphatja meg rögvest, bömbölni kezd és mindent, ami a keze ügyébe esik földhöz vág. Ilyenkor jó esetben néhány magyarázó szülői szó segíteni szokott, vagy ha mégsem akkor némi nadrágporolással szokták lezárni az így kialakult meddő vitát. Na de mit lehet tenni, ha a homokozó önjelölt raplis ura történetesen egy az egész világnak parancsolni akaró szupernagyhatalom élén áll?
Bár a mostani történet gyökerei időben távolabbra nyúlnak vissza, most foglalkozzunk csak annak legutóbbi epizódjával. Mint ismeretes pénteken jelentette be a Norvég Nobel-bizottság, hogy az idei Nobel-békedíjat Navi Pillay dél-afrikai jogásznak, az ENSZ korábbi emberi jogi főbiztosának és a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság egykori bírájának ítélték oda, a béke és a nemzetközi jog előmozdításáért tett erőfeszítéseiért.
Bár a kiemelkedően rangosnak tartott elismerés odaítélése és díjazottjainak személye már korábban is váltott ki vitákat, s tegyük hozzá sokszor nem ok nélkül, azt valószínűleg el kell ismerni, hogy ezek a döntések egy olyan világszemléletet tükröznek, amely aligha hagyható figyelmen kívül. Annak minden nyilvánvaló, vagy akár csak a sorok között értelmezhető politikai üzenetével együtt.
Az üzenetet, hogy a homokozó játékain osztozni kell, különben a bili karimáját túlszárnyaló vihar lesz, nem akarja elfogadni és nem fogadhatja el Donald Trump, aki a tőle megszokott módon reagált az idei Nobel-békedíj odaítélésére: szankciókat vezetett be a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) ellen annak teljes ellehetetlenítését célozva, külügyminisztere, Marco Rubio szavait idézve annak megértetése miatt, hogy a szervezet vagy felhagy a „fenyegetőzéssel” vagy véget vetnek a működésének.
Bár a Trump kormányzat ezen reakciójának megfogalmazásában egyértelműen új szintre lépett, bevezetve Mario Puzo Keresztapájának szótárát a legmagasabb szintű diplomáciába, a hangsúly mégsem ezen a csuklóból adott válaszon van, hanem a mögötte megbújó tartalmon, ahol a sértődöttség állapotát már felülírja az aggodalom.
Az a fajta aggodalom, amely az izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu a megszokottnál is élesebb szavaiból is kitűnt, amikor vérvádakat és Goebbels-t, a harmadik birodalom propagandaminiszterét emlegetve bírálta a Nobel-békedíjast és az ICC-t, amely háborús bűnösnek minősítette őt és népirtásnak az Izrael által a Gázai-övezetben végrehajtott a palesztin lakosság körében több tízezer életet követelő katonai műveleteit.
Bár afelől kétség sem lehet, hogy az idei Nobel-békedíj odaítélése kapcsán elindult adok-kapok időzítése nem véletlen, hiszen csak néhány hét van hátra az amerikai félidős választásokig és az izraeli választásokig, ahol – képletesen szólva – Donald és Bibi egy zsákban fut majd, a történtek sokkal inkább azt a kérdést vetik fel, hogy lesz e megegyezés a gyerekek közt a játszótéren, még mielőtt egy szélroham velük együtt az összes homokszemet is elfújja a homokozóból.
