A gyűlölködőknek
Normális ember aligha kíváncsi a kommentbajnokok véleményére. Különösen, ha úgy viselkednek, mint egy trágyaszóró a szántóföldön, és igyekeznek mindent és mindenkit fekáliával beszórni, minden szépet és nemest lehúzni magukhoz a sárba. A névtelenségbe, az álnév takarásába, abba a gyűlölködő reménytelenségbe, ami ezeknek a sajátja. De a trágyaszóró legalább hasznos munkát végez. Az alábbi röfögés azonban elgondolkodtatott: „Így járnak a gyűlölködő nemzetek. Bezzeg a franciáknak már 36 érmük van!”
Ez még valamikor a nyári olimpiai játékok félidejében hangzott el, amikor néhány csalódás megkeserítette a magyar szurkolók estéjét. Szerencsére – bár akadtak fájdalmas kudarcok is – a magyar olimpiai küldöttség hat arany-, hét ezüst- és hat bronzéremmel zárta az olimpiát, összesen 19 dobogós helyezéssel.
Lehetett volna huszonöt, de akár tizenkettő is. Vagy harminc, vagy nyolc. (Mert el vagyunk kényeztetve, és mindenben győzni akarunk.) És ki számolja a hajszálon múlt negyedik helyeket, a hajszállal nyert versenyszámokat ki méricskéli? A pontszerzőket, a döntősöket? Nem ezen van a lényeg. Még csak nem is a sokat ragozott megnyitó „ünnepségen”, amely a deviancia és az ízléstelenség diadala volt. Vagy a Szajna vizén, amitől több sportoló a kórházba került. Ezeken el lehet még csámcsogni egy darabig.
Hanem a gyűlölködők okádása túltesz a Szajna piszkán, hiszen mélyről jön, zsigerből. Ráadásul ezeknek minden esemény csak ürügy, hogy mocskolódjanak egy jó nagyot, s ettől megnyugszik a háborgó lelkük.
De ha már szóba került a „bezzegfrancia” és a „gyűlölködőmagyar” analógia, azért üzenném az ismeretlen szarházinak (mert nem lehet tisztességes magyar, aki így nyilvánul meg) és társainak, hogy tanuljanak meg számolni. A tízmilliós magyarság sporteredménye, ha csak az érmeket számítjuk, a világ tetejére emel bennünket.
Bizony, kedves köpködőbajnokok! Sportnagyhatalom vagyunk az éremtáblázat 14. helyével, és bár ez titeket végtelenül elkeserít – mert ti csak akkor tudtok örülni, ha „zorbánország” pofára esik, és a mucsai magyar a sárban dagonyázik, ha Európa sereghajtói vagyunk, mint a ti prófétáitok uralkodása alatt –, azok is maradunk. Okait lehetne firtatni, vajon hol gyökerezik ez a szívós akarat, amely előre viszi a nemzetet – a sport terén is.
Azt is lehetne vizsgálni, vajon honnan ered ez az indulat, amely hajlamos mindent a „fidesznyikek” ócsárolásán keresztül megzenésíteni? Hiszen amikor „Kádár népe” voltunk, vagyis „kádárnyikek”, ugyanígy teljesítettünk. Hogy a régebbi időket ne is említsük. Ki ne ismerné Hajós Alfréd nevét, aki az első nyári olimpiai játékokon megnyerte a nyíltvízi úszást, amit a tengerben tartottak? Párhuzamként említsük meg, hogy vitorlázónk, Vadnai Jonatán úgy lett pontszerző negyedik, hogy az összes többi versenyző tengermelléki országot képviselt.
Néhány apróságot azért érdemes kiemelni: míg más népek vezetői a háborúra uszítanak, mi békét akarunk. Keserű történelmi tapasztalataink megtanítottak arra, hogy nemes versengésben akarjunk győzni, és nem az értelmetlen öldöklésben. A versenyszellem nem tűri a gyűlölködést, a versenyszellembe nem fér bele mások ócsárolása és gáncsolása sem.
Mi nem küldünk pasikat pofozógépnek a lányok közé, nem óbégatunk, hogy Márton Viviána spanyol-e vagy magyar, hiszen magyar neve van, magyar klub színeiben versenyez. Nem röhögjük ki a francia futballcsapatot, amikor a nemzeti tizenegyükben két fehér bőrű játékosuk van – ahogy mondani szokás, magnak. És nem gúnyolódunk a szlovákokon, akik a 85. helyen végeztek az éremtáblázaton. Ennél azért a szlovák nép tehetségesebb, de a kormánynak el kéne gondolkodnia azon, hogy a mai élsport állami támogatás nélkül nem működik. Anélkül, csak lelkes amatőrként a mai világban már nem lehet sikereket elérni.
Hanem a nemzettel azonosulni nem tudó, vagy egyszerűen frusztrált gyűlölködők jobban tennék, ha nem foglalkoznának velünk. Megvagyunk a véleményük nélkül is.
