A gyerekszobákba lépő állam
Látszólag kis lépés, látszólag az esélyegyenlőség és a korai fejlesztés jegyében. Valójában az állam újabb, arcátlan betolakodása egy olyan területre, ahol nincs semmi keresnivalója. A kormány mai ülésén jóváhagyta a kötelező óvodalátogatás intézményét. Remélhetőleg a parlamentben a kormányoldali képviselők legalább egy részében is akad annyi józanság, hogy a felháborító javaslat végül nem emelkedhet törvényerőre. Ha ez történne, az csak azon apró lépések sorozatát gyarapítaná, amelyek egyre inkább élhetetlenné teszik az országot.
A kormány tegnap jóváhagyott javaslata — amely 2027. szeptember 1-jétől a négyévesek, 2028. szeptember 1-jétől pedig a háromévesek számára tenné kötelezővé az óvodalátogatást — látszólag az esélyegyenlőség és a korai fejlesztés nevében lép. Valójában azonban ez a szabályozás jóval többről szól: arról, hogy az állam miként viszonyul a családhoz, és meddig engedi meg magának, hogy belenyúljon a legintimebb, legszemélyesebb döntéseinkbe, például a gyermeknevelésbe. Itt akár egy tágabb zárójelet is nyithatnánk, az óvodák története felett elmerengve. Létrejöttükkor ezek nem elsődlegesen a kisdedek javát szolgálták az óvással, ahogy az intézmény mára archaikussá vált kisdedóvó neve sejtetni engedi, hanem azt, hogy a nők is dolgozhassanak.
Persze, a korai fejlesztés fontos. De az állami beavatkozás formája és eszközei számítanak; a szándékok mögé nézve pedig könnyen kirajzolódik egy paternalista logika, amely aláássa a szülői autonómiát.
Most ne is ragadjunk le a nyikhaj Tomáš Drucker oktatási miniszter személyénél, a javaslat is túlmutat rajta. Honnan veszi a bátorságot az állam, hogy eldöntse, mi a jó az állampolgárok gyerekeinek? Az állam feladata nem az, hogy feltételekhez kösse a szülői jogok gyakorlását, hanem hogy támogassa a szülőket, családokat. Egy határral délebbre erre számos jó példát láthatunk, amelyeket eltanulhatna a szociális ellátórendszer, ám a kormányzat egyelőre csak abban jeleskedik, hogy az áfát közelítse a magyarországi szinthez.
A javaslat egy látszólagos engedményt is tartalmaz: a szülő maga is vállalhatja az otthoni egyéni oktatást — feltéve, hogy „megfelelő végzettséggel” rendelkezik. Azaz az óvodapedagógusok nevelhetnék otthon is a gyermekeiket. A cipőfelsőrész-készítők, hidegburkolók, atomfizikusok vagy éppen agysebészek számára viszont ez a lehetőség nem adott.
A végzettség követelménye olyan mérce, amely nem a nevelés valódi alkalmasságát méri, hanem papírokat és diplomákat számlál.
Ez a feltétel nem csak az alacsonyabb iskolázottságú, kevésbé tehetős családok számára lesz kizáró ok, hanem minden, nem "megfelelő végzettséggel" rendelkező családot hátrányosan fog érinteni.
Azok a családok, akik rugalmas megoldásra, személyre szabott gondoskodásra vágynak, most a formalitások miatt kénytelenek lesznek intézményes keretekhez igazodni.
Ráadásul a javaslat adminisztratív szigorral is fenyeget: a negyedik életév betöltését követő értékelés eredménye alapján, ha az önkormányzat által kijelölt óvoda úgy ítéli meg, hogy a gyermek nem éri el az előírt szintet, a törvényes képviselő 15 napon belül köteles beíratni a gyermeket. Mi történik, ha ezt nem teszi meg? Einsatzgruppék ereszkednek le helikopterről, hogy állami gondozásba vegyék a gyereket?
Egy kisgyerek fejlődése nem egy záróvizsga, amelyet papíron elbírálva azonnal kötelező intézkedések követnek; a fejlődés hullámzó, kulturálisan és egyénileg sokszínű folyamat.
A fővárosban és a megyeszékhelyeken gondot jelent bejutni egy-egy önkormányzati óvodába. Akinek ez nem sikerül, az várhat, vagy fizethet egy magánóvodában. Ezekben a térségekben vajon hogyan kívánnak érvényt szerezni a törvénynek, mikor így sincs kellő számú óvodai férőhely, hogy az óvodalátogatás lehetősége választható. Az ígéret, miszerint a kötelezővé tétel "fokozatosan" és a kapacitások figyelembevételével történik, kevésbé nyugtató, mint amennyire elsőre hangzik. A lényeg akkor is az, hogy az állam kötelező erővel nyúl bele a családok életébe — akkor is, hogy a szükséges férőhelyek, jól képzett pedagógusok és befogadó programok nem mindenhol állnak rendelkezésre.
Ez a javaslat is jól mutatja, hogy ez az állam és ez a kormány mit gondol az állampolgárairól. Nem partnerként kezeli őket, hanem kiskorúsítja, mondván, majd én tudom, mi lesz jó a te gyerekeidnek.
Ha valóban a gyermekek érdeke az első, akkor a jogokat nem papírok alapján kell elvenni vagy visszaadni, hanem a bizalmat és a támogatást kell kiterjeszteni. Az állam feladata a lehetőségek megteremtése, nem pedig a családok életének szabályozása. Amíg ezt nem értjük meg, addig az ilyen javaslatok nem a gyermekek érdekét szolgálják, hanem az állam jogkörének növelését a családi és személyes autonómia rovására.
