A futball nyitott társadalma
Hol van már a régi mondás, hogy a futballt huszonkét ember játssza, és mindig a németek győznek? Nézem a focivébét, és enyhe nosztalgia kerít a hatalmába. Több oka is van ennek. Nem is azon döbbentem meg, hogy a németek csúfosan leszerepeltek, és az évtizedekig szép futballt játszó hollandokat is korán hazaküldték, a belgák alig bírtak Szenegállal, meg azon sem, hogy a sokáig lenézett „harmadik világ” kezdi szorongatni az európai nemzeti válogatottakat. Hiszen a globális világban ez teljesen logikus, és csak idő kérdése volt, mikor fog egy-egy afrikai vagy közel-keleti válogatott pofonokat osztogatni a fennhéjázó Európának. Hanem úgy általában, összességében kezd valami félrecsúszni.
Szemmel látható, hogy a globalizmus a sportot is bekebelezte. Míg azelőtt csak egy-egy „vendégmunkás” tűnt fel az európai klubcsapatokban, ma már egy-egy európai válogatott esetében is önkéntelenül számolom, hány tősgyökeres játékosuk van. Egyre kevesebb. Mintha megfordult volna az egykori gyarmati rendszer, az angol, francia, belga futball kezdi elveszíteni nemzeti jellegét. Sajnálkozásomban nincs semmi rasszizmus, csak konstatálom, hogyan változnak az idők. Amikor a franciák kiálltak Szenegál ellen, a felületes szemlélő azt hihette volna, hogy két afrikai csapat küzdelmét nézi. Húsz fekete volt a kezdőben.
A klubcsapatok meccseit évek óta nem nézem. Kivételt csak egy-két csapat képez (mint például a két magyar játékost foglalkoztató Liverpool), mert az eredmény hajszolása kiölte a szépséget ebből a sportból (is). Pontok vannak, eredmények kalkulálása, ahol nem a játék érvényesül, hanem az erőlködés, a fogcsikorgató küzdelem, hogy nem szabad kikapni. Cselezni már csak kivételes esetben szabad, hiszen az labdavesztéssel járhat, ami főbenjáró bűn.
Hogy ez minek köszönhető, elemezzék ki a sportszakértők. De mégiscsak abnormális, hogy a futballt is teljes mértékben leuralta a biznisz és a profit. A közvetítési jogok, a reklámok (az ivószünetnek csúfolt reklámszünetekkel, ami az amerikai hoki öröksége), a csillagászati gázsik, a tulajdonosok profitja, ahol az edző, a szövetségi kapitány a legutolsó szolga, és úgy cserélgetik, mint a piszkos inget. A FIFA és az UEFA talán gazdagabb, mint a globális világszervezetek (ENSZ, WHO stb.) És ez határozza meg az egész sportágat. A „nemzeti” klubcsapatok meccsei manapság úgy néznek ki, mint a rómaiak idején a gladiátori tornák, ahol életre-halálra folyt a küzdelem, és ahová a „játékosokat” a birodalmi provinciákból és a limeseken túlról verbuválták össze. Természetesen nem önkéntes alapon.
Napjainkra azonban felébredtek a provinciák és az egykori gyarmatok is. A „nagy pénz, nagy foci” elve alapján ma már olyan csapatok is labdába rúghatnak, mint Curacao vagy a Zöld-foki Köztársaság válogatottja.
Szomorúságom leginkább az okozza, hogy ez a globalizmus nem a friss erők új játéktudását, frissességét hozta el a világ focijába, hanem mindenki a brüsztölős, a védekezős szemléletet vette át. Azelőtt volt némi különbség például a német és a brazil foci között. Ma mind egyforma. De hát a futball kerek, meg a Föld is kerek. Bár mindkettőt behálózza a pénz, szerencsére van Messi, Haaland, Mbappé meg még néhány gladiátor, akiknek köszönhetően még nem lett teljesen uniformizált az egyre unalmasabb, foci.
