A felnőtt zajban elveszett gyermekkor
Gyerekkoromban a mozi varázslat volt. Nem csupán egy nagy vászon és sötét terem, hanem egy kapu egy másik világba. Ahol a valóság lecsendesedik, a gondolatok kisimulnak, és a színes képek, hangok, történetek átölelnek. Ahol gyereknek lenni nem csak természetes, hanem kötelező is. Mert a mozi akkoriban nem csak filmnézés volt – élmény volt, rituálé, varázslat.
Ez a varázslat valahol elkezdett elkopni. Nem hirtelen, nem egyik pillanatról a másikra, hanem apránként. Mint egy régi mese, amit újraolvasol, és már nem pont olyan, mint ahogyan emlékeztél rá.
De az igazi törést nem a filmek minősége, vagy a szolgáltatások változása hozta el számomra – hanem mi, emberek. Pontosabban: a viselkedésünk.
Nemrég bemutatták gyerekkorom egyik kedvenc rajzfilmjének élőszereplős változatát. Azt a mesét, amit rongyosra néztem VHS-en, aminek a zenéjét kívülről fújtam, aminek minden jelenete egy-egy gyerekkori érzelmet idéz vissza. Nem volt kérdés, hogy moziban szeretném látni. Ott, ahol újra gyerek lehetek. Ott, ahol a nagy vászon előtt elfelejthetem a felnőttékor zajos terheit.
És valóban sokan gondolkodtak így. Az esti vetítésen egy tűt sem lehetett volna leejteni. De nem gyerekek voltak ott – hanem hozzám hasonló felnőttek.
Először ez meg is melengette a szívem. Milyen szép, gondoltam. Másnak is ennyit jelentett ez a mese. Más is visszavágyik arra az időre, amikor még minden egyszerűbb volt. Amikor még hittünk a varázslatban.
Aztán elkezdődött a film. És vele együtt valami más is: a modern moziélmény tragikomédiája.
Világító telefonképernyők pásztázták a nézőteret, mintha a sötét nem is lenne szent. Valaki a mellettem lévő sorban állandóan a Messengert nyomta – hangosan, mintha ez természetes lenne. A másik oldalamon zacskók csörögtek, mintha valaki szándékosan a legzajosabb snackeket választotta volna. És akkor még nem beszéltem a hangos, kommentáló nézőkről, akik talán elfelejtették, hogy nem a nappaliban ülnek. Egy ponton már nem bírtam tovább. Majdnem szóltam. Csak udvariasan nem tudtam volna, ezért inkább befogtam, és legalább én csendben maradtam.
Nem tudtam belemerülni a filmbe. Nem tudtam visszarepülni a gyerekkoromba. Mert folyamatosan kizökkentettek. Felnőtt emberek.
Akik elvileg ugyanazért jöttek, mint én: hogy újraéljenek valamit. Ehelyett mások élményét tették tönkre. Az enyémet is.
Csalódott vagyok. Nagyon. Nem a film miatt – az nagyszerű volt. Hanem mert a mozi, mint közös tér, mint szentély, már nem ugyanaz.
Mert egyre kevesebben értik, mit jelent valóban jelen lenni egy történetben. Egyre többen felejtik el, hogy a mozi nem egyéni szórakozás – hanem közösségi élmény.
És ez különösen fájó, amikor a mozi már egyébként is drága lett. A jegyárak lassan egy színházi előadással vetekednek, a popcorn-üdítő kombó jóformán drágább, mint egy normális vacsora, a székek pedig sok helyen még mindig kényelmetlenek. Az ember azt gondolná, ha már ennyit fizet, legalább a nyugalmat megkapja. De nem. Még az sem jár.
Pedig én csak újra gyerek akartam lenni. Egy estére. Ártatlanul hinni abban, hogy a jó győz, a mese működik, és a szívem újra dobbanhat úgy, mint akkor. Ehelyett felnőtt lettem.
Olyan módon, ahogy nem akartam. A valóság szólt közbe – egy csörgő zacskó, egy bejövő üzenet, egy világító képernyő képében.
És mégis, valahol belül még reménykedem. Hogy egyszer újra olyan lesz. Hogy megtanulunk újra csendben lenni. Odafigyelni egymásra.
Meghagyni a másiknak az élményt. Mert a mozi több, mint filmnézés. Az emlékek tere. És emlékeket rombolni könnyű. De újjáépíteni – na, az már varázslat lenne.
