A cincérek veszte
Igencsak kifizetődő dolognak látszott a közelmúltban a Felvidéken a pártalapítás, egymás után jöttek létre magyar vonalon az önérdekű alakulatok. A három nagy elődpárt még időben egyesülni tudott 1998-ban, de az általuk létrehozott MKP-t szétcincálták rendesen. Úgy gondolták, hogy láthatóvá válni a politikai porondon egyet jelent a biztos jövővel. Mert egy pártnak elnöke és vezetősége is van, illetve arra is gondolhattak, hogy ha majd egyszer összefogást sürgetnek, akkor a legkisebb is számít, olyan nagyot bukni innen már nem lehet.
Miközben a magyar pártok és a hőscincérek száma emelkedett, a magyar választók (cincérek) száma erősen csökkent. Választástól választásig vergődtek, aztán ezekben a pártocskákban hamarosan lehúzták a rolót és leoltották a villanyt. Egy csak egy maradt talpon a (Fel)vidéken! A pártalapító hőscincérek azonban nem számoltak azzal, hogy ilyen rohamosan beindul a cincérek sorvadása. Ezen már az erőltetett összefogás sem tudott segíteni. Elegük lett az embereknek, akarom mondani cincéreknek az önjelölt hőscincérekből? Mert mitől is lennének hősök? Legjobban cincérkednek? Leghangosabban?
Néhány hőscincér még úgy, ahogy a felszínen maradt, gyakran beleciripel a felvidéki homályba, és akadnak követőik a második vonalból, de csak azért, hogy szükség esetén jól odaciripeljenek másoknak, nagyhangon tovább bomlasszák a közösséget. Kárörvendő fajta a cincér, lásd az önkormányzati választások visszhangját.
La Fontaine eddig ismeretlen állatmeséjében a cincérek végzetes sorsa tárul elénk. Történt ugyanis, hogy a történelem kíméletlen favágói nagy kárt okoztak az egykoron kerek magyar erdőben. A Felvidékről a múltban az őshonos állatfaj számos példányát kitelepítették, mások életkörülményeit ellehetetlenítették, a cincérek kipusztulása pedig fenyegető közelségbe került. Sok az ellenségük a természetben, önpusztító hajlamuk és közönyük erős. Veszélyeztetett őshonos állatfaj lett tehát a cincér, amely a bogarak rendjébe, ezen belül a mindenevő bogarak alrendjébe tartozó kisebbségi család. Magyar nevüket onnan kapták, hogy veszély esetén ciripelő hangot hallatnak.
Mostanában visszhangoznak erdeink a hangjuktól, mert többször is kimaradtak a rovarok európai parlamentjéből és a bogarak nemzeti tanácsából is. Más helyeken védett állatoknak minősülnek! Ez persze közel sem az európai gyakorlat, hiányzik ugyanis az őshonos kisebbségek jogainak általános védelme. Kiveszésük fenyegetettségéért azonban saját maguk is felelősek! Ahelyett, hogy önmaguk védelmében időben összefogtak volna, szanaszét szóródtak, osztódtak. Már nagyon régen vége szakadt a régi, közös ciripelésnek! Nem tudatosították, hogy külön-külön a hangjuk gyengébb és védtelenné válnak.
Az egykori főhőscincér régen megmondta, hogy nem kell már annyira hősködni, cincérkedni, a nemzetségen belüli összefogásnál sokkal célravezetőbb az együttműködés a többi bogárral! Nem csak a hazai bogarakkal akarnak egyesek közösséget vállalni, egyesek szerint az Európai Rovarok Egyesült Államánál nem létezik jobb dolog. A többi bogár persze csak arra vár, hogy a megosztott és meggyengült cincéreket felfalhassa.
De ez még mindig nem volt elég a cincéreknek! A hőscincér példáját követték a gyászcincérek és gyalogcincérek is: megalakították a saját kis alrendjüket azt gondolva, hogy majd ők fogják megváltani az egész cincér nemzet(i)séget. Mindegyik azt állította, hogy csak azért osztódtak tovább, hogy egyesíthessenek. Fura indoklás, az biztos! Vajon fognak még a cincérek a felvidéki erdőben egy fatönk mögött ülve együtt ciripelni? Messzire másztak egymástól az évek során, repülni szárnyaszegetten pedig nem lehet…
A gyászcincérek viszont még maradhatnak egy ideig, hogy gyászolják a kimúlt rokonságot.
Megjelent a Magyar7 2026/45. számában.
