A béke szövettana
Múlt héten ünnepeltük a második világháború befejezésének a nyolcvanadik évfordulóját. Természetes, hogy az akkori eseményeket felszabadulásnak tartja a civilizált nyugati világ. Még akkor is, ha a mai civilizáltak egy része akkor agresszor volt, a mai agresszorok pedig akkor a jó oldalon álltak, mert a fasizmus ellen harcoltak.
Az orosz–ukrán háború kitörése óta a rég bevált fogalmak is megváltoztatták az érvényüket, és a stabilnak hitt értékrendek is felborultak. A régi tabuk helyén új tabuk alakultak ki, régi igazságok kerültek a szemétre, és új, igazságnak vélt hazugságok váltak uralkodókká.
Amúgy furcsa szerzet a történelem. Az akkori felszabadítókból megszállók lettek, a legyőzöttek pedig azóta is vezekelnek, és az örökké tartó purgatóriumi bűntudat lett az osztályrészük. A német népnek, úgy tűnik, az a sors jutott, hogy többé ne egyenesedjen fel, és soha ne élhessen büszke, szorgalmas nemzetként. (A legtámogatottabb, a népakaratot leginkább képviselő pártját éppen napjainkban akarják betiltani.) Manapság ezt botránynak számít egyáltalán szóba hozni. Pedig ugye, milyen előkelő arról szónokolni, hogy nem létezik bűnös nemzet? És a kollektív bűnösséget, mint terminus technicust illő lenne elfelejteni? (Ahogy elnézem, ugyanezt a lapot fogják leosztani az oroszoknak, akik ezer évig fognak vezekelni.)
Tavaly nagy csinnadrattával ünnepelték meg a normandiai partraszállás kerek évfordulóját. Arra az ünnepségre nem hívtak meg néhány, napjainkban „klubtagnak” számító uniós tagállamot, viszont ott volt a legyőzött Németország képviselője. Volt is ebből némi értetlenkedés, hogy mit keres ott a fasiszta Németország jogutódja?
A normandiai ünnepség kapcsán fel sem merült az a kérdés, hogy például az USA – amely akkor a „jó oldalon” állt – azóta hányszor viselkedett agresszorként. A második világháború óta legalább tucatnyiszor. Szíria, Irak, Afganisztán, még korábban Vietnam, Kórea, és folytathatnánk a felsorolást, hol mindenütt jelent meg rendcsinálóként (ENSZ-felhatalmazás nélkül) az amerikai tengerészgyalogság. És ugyancsak az ünneplők között foglalt helyet Nagy-Britannia, amely szintén háborús bűnt követett el az iraki invázióval.
Tony Blair exminiszterelnök a későbbi vizsgálatokat követően úgy nyilatkozott, hogy akkori kormányfőként jóhiszeműen döntött a brit szerepvállalásról a 2003-as iraki háborúban. Hozzátette, vállalja a teljes felelősséget minden hibájáért, kivétel és mentségek nélkül. Továbbra is meggyőződése, hogy jó döntés volt Szaddám Huszein eltávolítása, és nem emiatt vannak terrorakciók a Közel-Keleten és máshol a világban. Sajnálatát fejezte ki az áldozatokért, részvétét a hozzátartozóknak.
Feltehetnénk a költői kérdést: ha mondjuk két-három hónap múlva véget érne az orosz–ukrán háború, és Putyin elnök hasonlóképpen fejezné ki sajnálatát az áldozatok miatt (akik a „nácimentesítés” során hunytak el a csatatéren), vajon mit szólna a demokratikus világ? A hágai bíróság eltörölné a döntését, és visszavonnák az orosz elnök ellen kiadott elfogatóparancsot?
Az ünnepi hangulatba a legszabadabb, legtoleránsabb világnézetet magukénak valló szlovák liberálisok rondítottak bele a legvehemensebben. Május 8-án a szlovák liberális sajtó zászlóshajója, a Sme azzal az ordas hazugsággal etette az olvasóit, hogy Orbán Viktor háborút akar indítani. Liberálbolsi megmondóéknak amúgy nagyon nehéz a felfogásuk, ha azt sem értették, miért nem volt Orbán Viktor Moszkvában. Ami a nagy „leleplező” cikküket illeti, több okból is botrányos volt. Egyrészt: a Poloskapeti húzta elő a kétéves felvételt, hogy egy kis trágyát vasvellázzon a Fidesz-kormányra (pechjére fújt a szél, és visszahordta az ő fejére), merthogy erről a hadseregbéli paradigmaváltásról a köztelevízió is tudósított. De azért egy kis kútmérgezésre ez is jó volt, már ami a magyar–szlovák viszonyt illeti. Erre mostanában a liberálisoknak van licencük.
Megjelent a Magyar7 2025/19. számában.
