100 év után

Tényekkel persze lehet érvelni, de tudjuk: azokat átfesteni és elhallgatni is lehet. Fontos tényező, miszerint máig úgy véli a köztudat, hogy ezt a háborút a császári Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia kezdeményezte, e két állam bűnös tehát mindenért, ahogy azt a gyalázatos, primitív, rövidlátó békeszerződés a győztesek szempontja szerint megállapította.

Ennek sajnos messzemenő következményei voltak s vannak: rosszindulatúan, mi több, gyűlölködve megalázták Németországot és szétverték a Monarchiát, s mindezt ráadásul fölöttébb pozitív színben tüntették föl, többek között a nemzetek önrendelkezési jogára hivatkozva. A csali már akkor is a szabadság eszméje volt, ennek mindenki bedől, mivel a szabadságot, ezt a közérdekű tényezőt egyéni, önös lehetőségnek tüntetik föl, manapság pedig már a reklám is azt sugallja, hogy a szabadság korlátlan, holott nem az. Az önrendelkezés pedig önmagában véve vajon mennyire volt megalapozott és igazságos? Az már azonban egy más kérdés, annál inkább, mert utólag kreáltak belőle döntő érvet.

De most maradjunk a kezdetnél, akadt ugyanis olyan nézet, nem is egy, hogy ez a világháború megakadályozható lett volna. Utal erre Hahner Péter 100 legújabb történelmi tévhit című könyvében, amikor L. D. Freedmant idézi, aki szerint ez a háború „távolról sem elkerülhetetlen (...) sokkal inkább rendkívül rossz döntési folyamatok következménye”. Ha megnézzük, ki mit tett, mennyire játszott közre a presztízs, a politikai trehányság, valamint az információs eszközök akkori fejlettségi foka, nincs is min csodálkozni, hogy ennyi meggondolatlan cselekvés, süket tárgyalás, hiányos információk után épp az következett, ami: az I. világháború tragédiája.

Tény és való: ez határozta meg Európa további sorsát, következményei máig hatnak. Az önrendelkezési jog érvényesítése sem volt ingyen, bármilyen pozitív jelenségnek tartjuk; ráadásul a győztesek vérszeme sok igazságtalanságot eredményezett, s a látszat ellenére visszavetette a fejlődést, amit mégis pozitív haladásként értékeltek, fejlődésként, továbblépésként. Azok a tendenciák ugyanis, amelyek a Monarchiában (igaz, lassan) hatni kezdtek, megtorpantak, hiszen egészen más konstellációban és gazdaságpolitikai összefüggésben kellett a dolgokat megoldani, mivel – többek között - megszakadtak az addig ható hagyományos kulturális és gazdasági kapcsolatok. A folytatás pedig a győztesek szerint alakult, ami természeténél fogva nem volt tekintettel a vesztesekre.

E háború legnagyobb vesztese a történelmi Magyarország, hiszen területének és lakosságának nagyjából kétharmadát (s ezzel hatalmi státuszát) vesztette el. Ez ugyan nem példa nélküli, gondoljunk csak Lengyelország sorozatos, többszöri fölszabdalására. A példa ugyan némileg sántít, de akkor sem vigasz. Magyarország vesztesége az I. világháború következtében aligha mondható jogosnak, miként ezt máig sűrű szemrehányások közepette állítják. Mindez sokkal inkább valami megfoghatatlan irracionális ok miatt történt, amelyet igaznak, sőt igazságosnak mondanak, s máig amolyan misztikusan titokzatos, hagyományos magyargyűlöletként működik. Ennek következtében különböző változatban s megindokolással, kifogásokkal próbálják Magyarországot s a magyarokat ellehetetleníteni. Ez is egy következménye a száz éve véget ért háborúnak.

A békét persze mindig a győztes diktálja – ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy létezik méltányos béke is, amikor a vesztessel nem úgy bánnak, mint egy mosogató ronggyal. Tehát van méltányos, tisztességes béke is – ennek ellentéte a megtorló, az „igazságosan” bosszúálló béke. A győztes természetesen mindig tisztességes, méltó békéről szónokol, ám a tisztesség megítéléséhez a legyőzött (és persze a nem részre hajló utókor) szempontja is szükségeltetik. Száz év után van-e esélyünk erre?

Sajnálatos módon nem úgy néz ki. A II. világháború vesztese is Németország volt, na meg Magyarország. A többi állam győztesnek nevezte ki magát, a Szovjetunióval az élen. Például Románia, amely ügyesen a megfelelő időben fordította meg ágyúit. Meg Csehszlovákia is, a szlovák és prágai felkelésre hivatkozva, bármilyen igyekezettel szolgálták ki a szétszakadt ország részei a hitleri Németországot. A Nyugat pedig a korrektség győzelmi mámorában kiadta Sztálinnak Európa felét, mert hogy olyan tisztességes demokraták és szabadságharcosok voltak. Utána pedig, amint lehetett (1989 után), afrikai gyarmataihoz hasonlóan kiszipolyozta s ellopta még azt is, ami a szocializmus oly gyászos építgetése után maradt. A gazdasági lehengerlést álcázó címszó, a jelszó ezúttal a liberális demokrácia lett, ez a kétes értelmű fogalom, amit sürgősen szent és érinthetetlen fogalommá neveztek ki, miközben a megtévesztésig úgy cselekszenek, mint az állítólagos fölszabadító (a Szovjetunió), akit sokkal inkább a hódító fogalma jellemezne, meg a gyarmatosító hatalmak Afrikában. A mi vétkünk, hogy ezt nem vettük idejében észre.

A történelem tehát ismétlődik. Nem szó szerint, nem egy az egyben, ám lényegileg annál inkább. Mert abban az I. világháborúban az Antantnak is alaposan benne volt a keze, rajtuk is múlott, nem pedig kizárólag az akkori Németországon és a Monarchián. És mint akkor, most sem tudnak a politikusok okosan dönteni, mivel a rövidtávú cél s a gazdaság irányításának a lehetősége (a nyereség) számukra sokkal érdekesebb. Nem békéről volt szó már akkor sem a múlt század elején, hanem arról, hogy „a XX. század elején az európai államok biztonsága a megállapodások helyett inkább a szövetségeken alapult” (Hahner Péter, idézett mű).

A hasonlóság föltűnő. Mintha lekoppintották volna a száz év előttieket. Ilyen szempontból már a jövendő győztes is megjósolható volna – s az kívánja majd diktálni a következő Versailles-hoz hasonló föltételeket.

Ez volna a pesszimista variáns.

De remélhetőleg ezúttal nem úgy lesz. Ez rajtunk is múlik.