Szabályok között játékos szabadsággal
Az érsekújvári születésű Lukács Hajni számára az alkotás gyerekkora óta természetes közeg. Alkalmazott grafikát tanult, majd képzőművészeti szakos pedagógiai tanulmányokat folytatott. 2018 óta gyerekeket tanított, de az idei tanévben már nem a katedrán folytatja, illusztrátorként és tetoválóként dolgozik. A Gútán élő fiatal művész illusztrálta Tóth László: Nagymama háza, Fellinger Károly: Kilátok a fejemből és Czipri Andrea: A mesélő szeretet című kötetét. Kiállítása az utóbbi képanyagából augusztus végéig tekinthető meg az érsekújvári könyvtárban, a másik kiállítása pedig Komáromban a Szent Borbála lőporraktárban Elveszett lakók címmel, amelyet a nyár végéig tekinthetnek meg az érdeklődők.
Ha a gyerekkori önmagad most látná, mivel foglalkozol, mit szólna hozzá?
Szerintem elképesztően örülne. Gyermekként rajzolás közben tényleg azon fantáziáltam, hogy mennyire jó lehet azoknak az embereknek, akik mesekönyveket rajzolnak. Valószínűleg meglepődnék, hogyan működik ez a szakma a valóságban, mennyi energia van mögötte, de nagyon örülnék, hogy eljutottam oda, amiről régen álmodtam.
Mikor vált egyértelművé, hogy a te utad a képzőművészet világába vezet?
Tizenhárom-tizennégy évesen kezdtem rajzra járni, ott hallottam arról is, hogy grafikát lehet tanulni, én pedig mást nem tudtam elképzelni.
Mostanra viszont az egész túlnőtt rajtam, ezért úgy döntöttem, hogy a tanítást idén befejezem, és inkább az illusztrációra és a tetoválásra koncentrálok.
A munkáidban erősen jelen van a kézi és a digitális technikák találkozása. Miért ragaszkodsz a hagyományos módszerekhez?
Volt egy időszak, amikor teljesen digitálisan alkottam, de nem találtam benne magam. Üresnek éreztem. Így kezdtem el újra temperával, linóval, különböző anyagokkal dolgozni. Rájöttem, hogy nekem ezek a folyamatok kellenek: a vásznat kifeszíteni, festeni, festékesnek lenni, találkozni az anyaggal. Persze, a vázlat készítésekor nem zavar, ha digitálisan dolgozom, de ahhoz, hogy igazán ki tudjam fejezni magam, szükségem van a manuális részre.
A tetoválás is egyfajta önkifejezésnek számít?
A gyermeki énem és a lázadó énem ötvöződik az illusztráció és a tetoválás világában.
Pont azt szeretem mindkettőben, hogy tudnom kell a szabályokat, és ha már tudom őket, van egy játékterem, ahol fel is boríthatom azokat.
A szabályok felborításával pedig újabb terepet kapsz a kísérletezéshez.
Pontosan. Illusztrációk készítésekor nem mindig úgy rétegezem a linót, ahogy „kellene”, és ebből hibák is keletkeznek. Ezeket a „meglepetéseket” szeretem kihasználni, mert sokszor ezek adnak plusz értéket a képhez. A vízfestéknél ugyanez történik: az anyagnak van egy textúrája, amit nem tudok teljesen uralni, és ebből születnek olyan struktúrák, amelyekre nem számítok. Ezt próbálom átvinni a tetoválásba is.
Ahogy hallgatlak, egyértelmű, hogy fontos érték számodra az alkotásban a játékosság.
A művészet szerintem játék. Ezt tanítottam is, workshopokon is mindig ezt közvetítem. Nekem ez az alap. De a játékosság nem azt jelenti, hogy csak könnyű vagy vidám témákkal lehet foglalkozni. Bármilyen komoly témát meg lehet közelíteni játékosan, akár az anyagon, akár a technikán keresztül.
Mindeközben a mesterséges intelligencia sablonos vizuális világa is hatást gyakorol.
Most különösen sok szó van erről egy olyan gyermekkönyv kapcsán, amely mesterséges intelligenciával készült, és művészeti támogatást is megítéltek neki. Ez most nagyon sokakat ütött szíven, akik a minőségért dolgoznak. Jogosan merül fel a kérdés, milyen minőséget teszünk a gyermekeink elé?
Ezért is nagy felelősség gyermekkönyveket illusztrálni. Hogyan döntöd el, mit rajzolsz meg, és mit hagysz a gyerek fantáziájára?
Sok tényezőt kell figyelembe venni, ez nagyon függ a korosztálytól. Kisebbeknél egy szempont, hogy a kép ne csak a szöveggel együtt működjön: ha este leülsz a gyermekeddel, akkor fontos, hogy a képről is tudjatok beszélgetni. Emellett a nagyobbak már igénylik a részletgazdagságot.
A kiállításaidon az alkotásaid gyakran kilépnek a síkból, és belépve a térbe interaktívvá válnak. Honnan jött ez az ötlet?
Egyrészt onnan, hogy az illusztráció megszokott helye a könyv. Általában kis méretről beszélünk, egy kiállításnál viszont felmerül, hogyan lehet ezt élvezhetővé tenni. Mekkora legyen? Hogyan jelenjen meg? Ha sok részlettel dolgozom, annak nagyon jól áll a nagy méret. A másik ötletet pedig egy konkrét élmény adta. Az egyik kiállításomon volt egy figura, amit csak leraktam a sarokba dekorációnak. Az egyik barátom kétéves kisfia megfogta, és vitte magával. Az anyukája rohant utána, hogy „jaj, kisfiam, nem szabad hozzányúlni”, én meg ott álltam, és elkezdtem gondolkodni: de miért nem? Innen kezdett érdekelni, hogyan lehet úgy kiállítást készíteni, hogy ne kelljen „érteni” a művészethez ahhoz, hogy élményt adjon. Valahol arról is szól ez, hogyan tudok segíteni az embereknek átélni a művészetet.
Az állatokról szóló önálló kiállításaidon komolyabb témákkal foglalkoztál. Hogyan talált rád a veszélyeztetett, majd a kihalt állatok világa?
Sokáig kerestem, mi legyen az önálló projektem témája.
Elkezdtem szakemberekkel is beszélgetni, egyre többet olvastam róla, és azt vettem észre, hogy engem ez elképesztően érdekel. Így jöttek létre az Elfelejtett lakók, majd az Elveszett lakók kiállítások.
Milyen témákat tervezel még felfedezni, feldolgozni? Mi foglalkoztat jelenleg?
Az állatok világát valószínűleg elengedem. Ezt a témakört már rendesen átrágtam, érzem, hogy valami egészen másra van szükségem.
Nincs annyira erősen rögzült vizuális karakterük, mint a mai mesefiguráknak, ezért izgalmas lenne formát adni nekik.
Ahogyan te az adott karaktert látod, és ahogyan közvetíted, abban óhatatlanul megjelenik a saját belső világod is, ami csak a tiéd.
Nagyon. Most például magát az anyatermészetet kellett ábrázolnom.
Ha számomra a természet csodálatos és varázslatos, az óhatatlanul megjelenik az illusztrációban. Vagyis valahol állást is foglalok vele.
A mesterséges intelligencia megjelenése a képzőművészetben azt a kérdést is feszegeti a többi között, mennyi emberi jelenlét kell például egy illusztráció, grafika elkészítéséhez.
Szerintem ez az egyik leglényegesebb különbség a mesterséges intelligencia és egy hús-vér ember között. Egy ember munkája mögött ott vannak a gondolatai, érzései, tapasztalatai. Ha ez a belső tartalom hiányzik, akkor lehet bármilyen látványos a végeredmény, számomra mégis csak vonalak, színek és formák maradnak. Attól válik többé és mélyebbé egy kép, hogy van mögötte valaki, aki valóban mondani szeretne valamit.
Megjelent a Magyar7 2026/34. számában.
