Reggeli kávétól az alkonyatig – mesél a Mátyusföld
Ha először jár a Mátyusföldön a tisztelt olvasó, egy dolgot mindjárt az elején érzékel – ez a táj csak az értő közönségét tudja elkápráztatni. Nincsenek égbe törő hegycsúcsai, meredek szurdokai vagy egymást érő műemlékvárosai. A szépsége közelebb húzódik a földhöz. Kastélyparkok árnyékában, folyókanyarulatokban, templomfalak rétegeiben és azokban a történetekben él, amelyeket a helyiek még ma is úgy adnak tovább, mintha tegnap történtek volna.
A Mátyusföld csendesen kínálja magát az utazónak, közel kell hajolni hozzá. Belépni egy kastély ajtaján, megállni egy régi templom freskói előtt, meghallgatni a Kis-Dunát és elképzelni, hogyan zakatoltak egykor a malmok. Ha kedves vendéget kísérnék végig a vidéken, egy reggeli Esterházy-tortával és kávéval kezdeném Galántán, és csak alkonyatkor, a folyóparton engedném el a napot.
Induljunk hát útnak, és kövessük a mátyusföldi régió elegáns és természetes ívét. Utunk során lesz főúri pompa és szerzetesi szegénység, víz, liszt és levendulaillat, egy eltakart korona, néhány malomkerék, amely ugyan már nem őröl mindennap, de még mindig emlékszik azokra, akik gabonával megrakott szekereken érkeztek hozzá.
Kezdjük a napot Galántán, a legendás neogótikus Esterházy-kastélyban, a környék „ékkövénél”. Reggel még csendesebb a park, a fény éppen csak végigcsúszik a tornyokon, a csúcsíveken és a sokat látott homlokzaton. A kastély nem egyetlen korszak emléke, helyén már a késő középkorig visszanyúló, fallal, sarokbástyákkal és vizesárokkal védett erősség állt. Most azonban nem évszámokkal kezdeném, inkább bemennék „veled” a kávéházba, választanék egy asztalt a történelmi bútorok, festmények és boltívek között, és hagynám, hogy előbb maga a hely beszéljen. A reneszánsz, a barokk és a neogótika emlékei ugyanabban a térben találkoznak, miközben megérkezik a Galántán pörkölt, százszázalékos arabica Esterházy-kávé. Mellé talán egy szelet diós-mandulás Esterházy-torta is elfér, vaníliakrémmel és citromhabbal.
A reggeli kávénk során képzeletben egy olyan család asztalánál ülünk, amely Galánta nevét Európa számos pontjára magával vitte, de az előnevében mindvégig megőrizte az indulás helyét: Esterházy de Galantha.
A kastély félhomálya után jólesik a nyílt ég. Galántától alig néhány kilométerre már feltűnik a Kaskády, vagyis a vágkirályfai víztározó széles víztükre. A helyiek Kaszkádoknak is nevezik. Kissé elhanyagolt, de éppen ezért emberi kéztől szinte érintetlen hely ez, kicsit olyan, mintha valahol a Balaton partján lennénk.
Gyalog indulunk el a gáton. Az aszfaltozott út a kerékpárosok, futók, görkorcsolyázók és rollerezők kedvelt útvonala. A vízen gyakran feltűnnek vitorlások, szörfösök, motorcsónakok vagy állva evezők, hiszen a területre jellemző szél kedvez a vízi sportoknak. Tiszta időben a nyugati partról egészen a Nyitra fölé emelkedő Zoborig ellátni.
Itt érthetjük meg igazán, milyen szerepe van a víznek Mátyusföld történetében. A folyók nemcsak határokat rajzoltak, hanem megélhetést adtak, malmokat hajtottak, termőföldeket tápláltak, átkelőhelyeket és kereskedelmi útvonalakat alakítottak ki. A mai víztározó már egy másik kor alkotása, de ugyanazt a régi vonzást őrzi – az ember megáll a partján, és egyszerűen tovább nézi a vizet, mint eredetileg tervezte.
Nem időzhetünk azonban túlságosan sokáig. A következő állomáson nem a víz, hanem egy régi magyar mondat vezet majd bennünket tovább.
A deáki Nagyboldogasszony-templomhoz érkezve először talán a méretei lepnek meg. A falusi környezetben szinte erődítményként emelkedik fölénk, mégsem rideg. Több korszak rakódott egymásra benne, de a legősibb részek csendje minden későbbi átépítésen átsugárzik. A templom egykor bencés kolostortemplomként szolgált, román kori részeit Közép-Európa becses műemlékei között tartják számon.
A templom későbbi története ugyancsak tele van emberközeli részletekkel. A Schulek-féle térben három nagy falfestmény fogad. Kontuly Béla az 1940-es években nem névtelen alakokat festett a falra: behívta a deákiakat, és a helyi férfiak, asszonyok arcát örökítette meg. Utódaik ma is felismerhetik a freskókon nagy- vagy dédszüleiket. A középső képen az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszusra igyekvő emberek láthatók, körülöttük az Árpád-ház szentjei és uralkodói. A történelem itt szó szerint a falubeliek arcát „viseli”.
A Szent István-kápolnában egy másik történet vár ránk. Az egyik falkép a halálára készülő királyt ábrázolja, amint országát és a Szent Koronát Szűz Mária oltalmába ajánlja. A kommunista hatalom idején az ellenőrök felszólították a papot, hogy tüntesse el a képről a magyar koronát. A pap és a kántor azonban nem rongálta meg a festményt: egyszerűen papírlappal takarták le a koronát. A fedés csak 1968 után került le róla. Így maradt meg az, amit eltüntetni parancsoltak.
Deákiról Tallós felé vesszük az irányt, és lassan visszatérünk a vízhez. A Kis-Duna partján álló Malom Csárda teraszáról szinte képeslapként tárul elénk a Maticza cölöpös vízimalom. Üljünk ki a csárda teraszára, és – kellő tisztelettel – nézzük a malom mögött hömpölygő Kis-Dunát, hiszen itt azért a víz az úr.
A csárda a magyar konyha ismerős fogásait kínálja: gulyást, Jókai-bablevest, pacalpörköltet, halászlét, sült pisztrángot vagy harcsapaprikást. A hely vezetői szerint a konyha erejét a régi, „nagymamás” ízek adják, amit örömmel vesznek a csónakokkal, kenukkal érkező vízi turisták és a parton megpihenő kirándulók is. A menükártya is jelzi, jó magyar helyen járunk: „Hasadnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar! / Bölcsődtül kezdve sírodig / Ezt ápold, ezt takard. / A nagy világon ekivűl / Nincs más, amit mivelj: / Áldjon vagy verjen sors keze, / Itt enned, innod kell.” Fogadjunk hát szót, és kóstoljunk bele az illatos magyar ízekbe, amelyek sehol máshol nem esnek olyan jól, mint éppen a Kis-Duna partján.
Ebéd után átsétálunk a malomhoz, a környék gazdaságának nélkülözhetetlen részéhez. A cölöpökön álló malomház, a víz fölé hajló fák és a Kis-Duna lassú sodrása olyan nyugalmat teremt, ahonnan nehéz továbbindulni. Tallós azonban még nem enged el bennünket.
A tallósi Esterházy-kastély parkjában folytatjuk a sétát. A kastélyt gróf Esterházy Ferenc magyar királyi főkancellár építtette 1760-ban egy korábbi, 17. századi reneszánsz épület alapjaira. A barokk-klasszicista épületegyüttes több mint egy hektáron terül el, gazdasági szárnyai patkó alakban fogják közre a belső udvart. A falusi emlékezet alagutakról és egykori csontkápolnáról is tud – olyan történetek ezek, amelyeknek talán soha nem kerül elő minden bizonyítéka, de éppen ettől maradnak izgalmasak.
Tallósról indulva megállunk a falu határában fekvő levendulásnál. A táj itt néhány hétre teljesen színt vált. Alkonyatkor a lila virágok és a meleg napfény szinte összemosódnak. A levendulát régen a rózsák társalkodónőjének is nevezték; a tallósi mezőn könnyű megérteni, miért társítottak hozzá ilyen költői képet.
Követjük a Kis-Duna útját, igaz nem a folyás irányába, hanem felfelé, Jókára. A folyó egyik kanyarulatában álló vízimalom Délnyugat-Szlovákia jelentős technikatörténeti emléke. A malomház ötvennégy, a folyófenékbe vert akácfa cölöpön nyugszik, zsindellyel fedett nyeregteteje pedig úgy simul a parti erdő látványába, mintha mindig is a táj része lett volna. A malom egykori tulajdonosának emlékei szerint főként rozst őröltek itt. A szerkezet 1951 áprilisáig rendeltetésszerűen működött. Később állapota annyira leromlott, hogy szét kellett bontani, nemrégiben állították helyre.
Akárcsak napjainkban, a múltban is találkozóhelyek voltak a vízimalmok. Emberek várakoztak itt az őrlésre, híreket cseréltek, üzletet kötöttek, talán összevesztek, majd kibékültek. A jókai malom környéke ma már inkább egy kedvelt, jól kiépített turistahely – kenuba, csónakba lehet itt szállni, és leevezni a Kis-Dunán. Jó étkek is találhatóak az itt működő büféknél, éttermeknél, mi azonban nem itt fejezzük be a napot.
A nap végére visszaülünk az autóba, és Nádszeg, illetve Vásárút irányába indulunk. A Móló Restaurant & Event a két község között, közvetlenül a Kis-Duna festői partján fekszik. Modern hely, mégsem töri meg utazásunk történelmi ívét. Inkább megmutatja, hogyan lehet ugyanahhoz a tájhoz mai nyelven kapcsolódni – nagy üvegfelületekkel, nyitott térrel, gasztronómiával és a víz közelségére épülő nyugalommal.
Közben a Kis-Duna lassan sötétebbre vált. Ugyanaz a folyóvidék kísért végig bennünket, amely évszázadokon át hajtotta a malmok kerekeit, táplálta a földeket és összekötötte a településeket. Most pedig egy új étterem teraszáról nézzük, ahogy elviszi a nappali fényt. És amikor este elindulunk hazafelé, talán már te is úgy érzed majd, a Mátyusföldet nem egyszerűen bejártuk. Egy teljes napon át hallgattuk, ahogy mesél.
Megjelent a Magyar7 2026/31-32. számában.
