Minden egyes alkotása egyedi

Takaros családi ház Füleken. Itt él és dolgozik Albert István díszkés-készítő. A műhelyében beszélgetünk. A falon megszámlálhatatlan mennyiségű oklevél, elismerés, az egyik asztalon csontok, fémek, szaruanyagok, egy másikon a készülő művészkések tervei sorakoznak. Jelenleg egy németországi megrendelésnek tesz eleget, melynek teljesítésére egy évet kapott.

– Öt késből álló szettet készítek. A témája adott, az öt kontinenst jelenítem meg, a kivitelezésben viszont teljesen szabad kezet kaptam – mondja István. – Jelenleg más megrendelést nem vállalok, hiszen december közepéig el kell készülni vele, hogy a brünni kiállításon bemutathassam. Remélem, hogy az emberek felkapják a fejüket.

Egy késen több száz órát is dolgozik a műtermében. Csonttal, szaruanyaggal, fával, fémmel, bőrrel dolgozik egyidejűleg, kezei között műremekké válnak az egymástól eltérő anyagok. A nagyrészt megrendelésre készülő kések a gyűjtők és befektetők kollekcióit gyarapítják.

– A megrendelők interneten vagy személyesen szoktak felkeresni, és megbeszéljük az igényeket. Például ha egy menő üzletember szeretne befektetni, jelen esetben késekbe, megmutatom neki, mit tudok nyújtani, megállapodunk az összegben és a részletekben. Elkészítem a terveket. Megrajzolom a vésetet, a díszítéseket, és ha megfelel a megrendelőnek, kezdődhet a munka.

István húsz évvel ezelőtt kezdte a kések díszítését, de komolyabban, már nemzetközi kiállításokra is elmerészkedve, 2000-től foglalkozik ezzel.

– Kiskoromtól fogva érdeklődtem a képzőművészet iránt. Szerettem volna illusztrátor lenni, az anyagiak viszont nem tették lehetővé, hogy ilyen irányban folytassam a tanulmányaimat. De mindig fúrtam, faragtam, barkácsoltam. Először fát, majd csontot, és aztán jött az ötlet, mi lenne, ha acélt is faragnék. Az első késsel Budapesten mutatkoztam be. Ettől kezdve pedig sorra jöttek a megrendelések. A kiállítások nagy része versennyel egybekötött, ahol különböző kategóriákban díjazzák az alkotásokat. Munkáim a művészkések kategóriáját képviselik, amelyekben rengeteg az aprólékos díszítés.

Azt is megtudjuk, hogy István eddig több mint negyven első díjjal büszkélkedhet, de a mai napig megdöbbenti, ha egy-egy kiállítás után a nemzetközi sajtó érdeklődik a munkája iránt.  Rengeteg munka, kitartás és szerencse kellett ahhoz, hogy idáig eljusson.

– Ez egy magánzárka, amit meg kell szokni. Sokan azt hiszik, hogy nekem könnyű. Nem így van. Kívánom mindenkinek, hogy olyan pozíciót harcoljon ki magának az életben, amilyet szeretne. De kívánom azt is, hogy kapja meg hozzá az utat, amit én végigjártam. Aki azt hiszi, hogy az első kiállítás után fürödtem a fényben, az nagyot téved.

Számára 2007-ben jött a siker, amikor olyan kést készített, ami a Szlovákia legszebb kése kategóriában első lett, így a nagyobb gyűjtők is keresni kezdték. Azt mondja, soha nem akart világhírnévre szert tenni. Elsősorban a családját szerette volna olyan munkával eltartani, amit szívesen csinál. A számtalan siker mégsem tette önteltté. Minden egyes kiállítást kihívásnak tekint. Rengeteg az ügyes kezű ember a szakmában, ezért ő az egyediségével próbál kitűnni.

– Általában olyan alkotásokat készítek, amelyek teljesen az én stílusomat, elképzeléseimet tükrözik, ezért nincs még egy ugyanolyan belőle a világon. Ha felkeres egy ügyfél, természetesen meghallgatom az igényeit, mire használja majd, milyen funkciója lesz a késnek, de a megmunkálás során a saját, egyedi ötletemet viszem bele. Korábban kaptam olyan tanácsot, hogy kiskutyát, kismacskát, angyalt stb. ne faragjak késbe. Számomra pont az az érdekes, hogy más ilyet nem vállal. Előfordult, hogy egy pici késre csináltam egy kiskutyát, és Amerikában  első díjat nyertem vele. Ha ideges vagyok, akkor kemény dolgokat csinálok, sokkolok.

Egy-egy kiállításra 200 kiállító érkezik, rengeteg alkotással. Ha ebből a tömegből szeretném felhívni magamra a figyelmet, muszáj olyan kést készíteni, ami kiemel. Sosem szerettem, ha egy illető pontos elképzeléssel keres meg. Megcsináltam egy ideig, mert valahogy fel kellett építeni a karrierem, de szerencsére ma már válogathatok a megrendelések között.

István elárulja, hogy a karrierje kezdetén 24 órát is dolgozott egyhuzamban, de ma már ügyel arra, hogy ne áldozza fel a családját és az egészségét a siker kedvéért. A pénz nem minden, mondja, meg kell húzni egy határt, hogy eddig és ne tovább. Sokat dolgozik, de próbál odafigyelni arra, hogy a fiaival elég időt töltsön. A család támogatása nélkül nem tartana ott, ahol.

Szabadidejében a legszívesebben íjászkodik, ami a fizikai és mentális fejlődéséhez is nagyban hozzájárul.

– Az íjászat hatalmas szerelem lett számomra, és sokat segített a munkámban is. Minden vésnöknek problémája van a kezével, a hátával, vagy mindkettővel, mert görnyedt, természetellenes pozícióban dolgozunk. Korábban sokat segített a csontkovács, de amióta íjászkodom, arra sincs szükségem.

– A legjobb lenne egy kis családi vállalkozást létrehozni, de a két nagyobb fiamnak nincs kézügyessége, ők másban jók. A legkisebbnél még várok egy-két évet, hátha megtetszik neki a dolog. Ha nem így alakul, keresek valakit, akinek át tudom adni a szakmát. Nem szeretném, hogy leépüljön a műhely. Ebben húsz év kemény munkája van, rengeteg nélkülözés, sikertelenség, ami mind erősített, vitt előre. Ezért nagyon fontos, hogy jó kezekben tudjam, amit felépítettem.

Megjelent a Magyar7 2019/6. számában.