Laci bácsi regényes élete
A múlt héten ünnepelte 95. születésnapját Kálmán László szülészorvos, cserkésztiszt, a gömöri cserkészet újraalapítója és máig oszlopos tagja. Mindannyiunk Laci bácsija ma is jó egészségi állapotnak örvend, gondolkodása friss, aktív, részt vesz a különböző eseményeken, sőt még autót is vezet.
Laci bácsiéknál nagy volt a jövés-menés az utóbbi időben. Rengeteg ismerőse, rokona, barátja és tisztelője köszöntötte fel a születésnapja alkalmából. Mi is a jeles évforduló kapcsán készítettünk vele beszélgetést, hogy olvasóinkat is megpróbáljuk beavatni Laci bácsi – csaknem az egész 20. századot felölelő – életútjának egy-két mozzanatába.
A múlt felidézését értelemszerűen a gyermekkorával kezdjük, ami még bőven az első Csehszlovák Köztársaság idejére esik, hiszen Kálmán László 1924. január 7-én született egy tősgyökeres rimaszombati polgári családban. Édesapja harcolt az első világháborúban, majd hentesként próbált megélhetést biztosítani a családnak, nagyapja pedig két malmot is működtetett a Rima folyón.
"Rimaszombatban akkoriban kevés szlovák élt, a nyelvhatár a várostól északra húzódott. A várossal szomszédos Cserencsény és Törék már tiszta szlovák nemzetiségű volt" – kezdi Laci bácsi.
"Ez valahogy úgy volt, hogy az ottani lakosok nem foglalkoztak hivatallal, hanem dolgoztak, termeltek. Azt mondták régen, hogy tele volt tejföllel, vajjal a főtér. Rimaszombat egy adminisztratív város volt. Eleinte a környékbeli szlovákoknak nem volt gimnáziumuk, aztán lassan mégis megtelt. Én magyar elemi iskolába jártam, amit azóta leromboltak, de az iskola másik fele szlovák volt. Tőlük tanultam meg a nyelvet, miközben együtt játszottunk a szünetekben. A gyerekek közt nem volt semmilyen ellenszenv. A nagyapám a töréki malomban dolgozott, oda jártunk hozzá sokat, először még szabadon, utána már útlevéllel."
Az első bécsi döntést (1938) követően ugyanis Rimaszombat ismét visszakerült Magyarországhoz, míg Törék, a malommal együtt a Tiso-féle szlovák állam területén maradt. Laci bácsi tisztán emlékszik a visszacsatolásra, hiszen ekkor már kamasz gyermek volt, s ifjú cserkészként a városba érkező civileket kalauzolta.
"Nagyon készülődtünk. Olyan gyorsan történt, hogy alig tudtuk titokban kivarrni a magyar zászlót. Azt el nem lehet képzelni, hogy milyen „zászlótömegben” állt Rimaszombat, de otthonról csak akkor mentünk ki, amikor már láttuk, hogy elvonul a csehszlovák hadsereg. Sírtak a cseh és szlovák asszonyok, meg a férfiak is, mert sok barátság szakadt szét, a magyarok meg örömükben. Én akkor már harmadikos gimnazista voltam. A nyári szünetekben aztán elmentem vitorlázórepülő- cserkésztáborba, a Hármashatár-hegyre, két nyarat erre szántam. Ott már nagyobb vitorlázókkal is repültem" – meséli gyermeki örömmel Laci bácsi, aki sikeres pilótavizsgát is tett, ám motoros gépek vezetéséhez még nem volt engedélye.
"A háború szele ekkor már megindította a politikát, hogy az ifjúságot gyorsan elő kell készíteni. Akkor már lett ingyenes motoros repülőtábor, ahol már voltak kétfedelű, német Bücker gépek. Azt nagyon élveztük. 1943 szeptembere volt, érettségi után gondolkoztam, hova menjek? Az egy évvel idősebb korosztályt már sorozták, mi meg a következő évre lettünk volna besorozva. Akkor már javában folyt az orosz front. Gondoltam, miért legyek gyalogos, hát jelentkeztem a szombathelyi repülőakadémiára, hátha megúszom a háborút."
Laci bácsi számításai végül beváltak, mert a háború hamarább véget ért, mint a négyéves pilótaképzés, ám másfél év után képzetlenül széteresztették őket, így egyik nagy álmának is búcsút mondhatott. 1945-ben Budapesten rekedt, mert mint mondja, „hazajönni nem volt szabad, mert lőttek a határon”. Segédkezett az ostrom alatt szétlőtt magyar főváros újjáépítésén, majd ott jelentkezett a műszaki egyetemre, de végül orvosira vették fel, mert orvosokra nagyobb szükség volt a háború után. Kapott menekültigazolványt, s a medikusok számára berendezett kórházi szobában lakott.
Szüleivel csak úgy sikerült tartani a kapcsolatot, hogy nagy ritkán átszöktek a határon, máskülönben leveleztek. Három évig volt szigorú határzár, idézi fel Laci bá, aki ekkor Budapesten a lipótmezei szanatóriumban, majd Tatabányán a sebészeten dolgozott. Mire végzett az orvosi egyetemmel, már enyhült a helyzet. 1950-ben hazajöhetett. Előbb a rimaszombati kórházban, később a Tornalja melletti Szárnyában praktizált szülészként.
"Általában 620 szülést vezettem le évente, de volt olyan, hogy 800 felett is egy évben. Mindig megkérdezik, mennyi gyereket segítettem a világra? Azt mondom, hogy tízezer alatt, de lehet, hogy felette, ki lehet számolni nagyjából, és abból a fele éjszakai volt. Úgyhogy amikor nyugdíjba mentem, nagyon becsültem az alvást – mondja jó kedéllyel Laci bácsi, aki maga is két lánnyal büszkélkedhet, valamint háromszoros nagyapa és négyszeres dédnagyapa."
Mozgalmas élete során sosem feledkezett meg a cserkészmozgalomról, amelynek a rendszerváltozás után egyik újraalapítója lett Rimaszombatban, ahol később a helyi öregcserkészekkel az 503. sz. Tompa Mihály öregcserkészklubot is létrehozták, amely máig működik.
Kálmán László sokrétű tevékenységét nehéz lenne egy-két oldalon összefoglalni. Munkásságát és életművét 2011-ben a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség a szervezet legmagasabb elismerésével, a Csodaszarvas Díszérem arany fokozatával ismerte el, és mostani, 95. születésnapja alkalmából felterjesztették a Magyar Érdemrend lovagkeresztjének kitüntetésére is.
További jó erőt, egészséget és a cserkészek nyelvén szólva, jó munkát kívánunk neki!
