Kutatóból gyógyító
Öt évvel ezelőtt az akkor 85 éves családtagom körzeti orvosának beutalójával kereste fel a rimaszombati kórház hematológiai rendelőjének főorvosát, Tamás Pétert. A beteg állapota akkor rendkívül súlyos, már-már kritikus volt. A megismételt vérvizsgálatok eredményei sem kecsegtettek semmi jóval. Egy ritka, rosszindulatú fehérvérsejtű daganatot diagnosztizált a szakorvos, mely az orvostudomány állása szerint nem gyógyítható, de szerencsés esetben kezelhető. A kezelőorvos számára az igazi kihívást emellett páciense kora és egy húsz évvel korábbi szívműtéte jelentette. A helyzetet mégsem tekintette reménytelennek. A gondos kezelésnek eredménye lett, s ma már elmondható, hogy betegünk, túl a kilencvenedik életévén is, kielégítő állapotban van.
A felvázolt esetet akár egyedinek is nevezhetnénk, de nem az. Tamás doktor úr több állandó páciensével is találkoztam, s kiderült, hogy azok a szerencsések, akik eljutnak rendelőjébe, valamennyien hasonlóan gondos, magasfokú orvosi ellátásban részesülnek.
"Kis híján ötven évvel ezelőtt születtem Tornalján, s gyermekkoromat is e Sajó-menti kisvárosban töltöttem. Szüleim mindketten pedagógusok voltak" - vezette fel az életútját Tamás Péter. "Édesapám közel másfél évtizeden keresztül igazgató-tanító volt a helyi magyar tannyelvű alapiskolában, ahol édesanyám is nyugdíjas koráig tanított. A városka akkor még létező gimnáziumában érettségiztem, s tulajdonképpen már alapiskolás koromban eldöntöttem, hogy - minden külső ráhatás nélkül - orvos akarok lenni.
Ezek kulcsszerepet játszanak a sejtek osztódásának szabályozásában, s a daganatsejtek kialakulásában. PhD. fokozatom alapjait a sejtek mozgását szabályozó, a Ras jelpályákhoz hasonló Rac jelpályák jellemzése jelentette. A kutatás mellett biokémiát oktattam orvos és fogorvos hallagatók részére. Budapesti munkásságomnak köszönhetően elnyertem az Európai Biokémiai Társaságok Szövetségének ösztöndíját, s Skóciában a Dundee-i Egyetemen Doreen Cantrell munkacsoportjának tagja voltam. Doreen Cantrell a limfociták működésének világhírű kutatója, számos, limfocitákon belüli jelpálya leírása köthető a nevéhez.
Beszélgetésünk további részében Tamás doktor elmondotta, hogy a skóciai kutatóintézetben eltöltött öt és fél esztendő során úgy érezte, kissé elfáradt, pihenésre, esetleg váltásra lenne szüksége. Neves magyarországi intézetektől ugyan számos ajánlatot kapott a kutatómunka folytatására, de ezeket nem vállalta el. Hosszas vívódás után a hazatérés, a gyógyító munka megkezdése mellett döntött. A gyakorlati orvoslásban a hematológia állt a legközelebb hozzá. Egy kelet-szlovákiai kórházban eltöltött rövid időszak után, hat évvel ezelőtt a rimaszombati intézmény mellett döntött.
A huszönöt kilométeres távot naponta kétszer abszolválja, nagyjából ugyanennyi perc alatt a közlekedési szabályok teljes betartása mellett. Esetében az autóvezetés is része ugyanis a kikapcsolódásnak. A jelentősebb pihenést azonban a sportolás, télen a sízés, nyáron a természetjárás biztosítja. A nagyobb utazások is részét képezik életének. Elmondása szerint kielégíthetetlen vágyat érez a világ megismerésére gyermekei, a tizennyolc éves Dániel és a tizenkét éves Timea kíséretében.
Az utazásoknak köszönhetően szerette meg a festészetet és a szobrászatot, s amatőr művészettörténészként élvezi a világ galériáit.
Az építészeti csodákért, a többezer kilométeres utazásokért sem sajnálja a fáradságot és a pénzt, noha ez utóbbinak tisztes orvosi fizetése ellenére sincs bőviben. Szintén a világ megismerése ösztökéli arra, hogy bakancsos turistaként járja a hegyeket, s olykor már-már a valódi hegymászás határait is súrolja egy-egy merészebb vállalkozása. S utazzon akár a hegyekért, a festményekért vagy a csodás építményekért, mindig közelebb kerül az emberekhez. Meggyőződése, hogy a nyitott szemmel történő utazás jobbá teszi a világot, s elősegíti az emberek közötti barátságot és a népek közötti megbékélést. Legutóbb például Mexikóban járt, s az előző esztendőben többhetes szabadságát az ősi kultúrák iránt ugyancsak élénken érdeklődő nyolcvanéves édesanyjával Indiában töltötte.
A mondhatni alkotóerejének csúcsán lévő orvos eddigi életútja a tanulásról, a kutatásról és a gyógyításról szólt. Mindhárom „fronton“ komoly teljesítményt vallhat magáénak.
Ezek ismeretében nyilván sokakban felmerülhet a kérdés, hogy a mindennapok során miért csupán egy kisvárosi kórház rendelőjében találta volna meg gyógyító munkájának igazi értelmét. Miután a világ számos országában ismerik és elismerik, sőt, használják is felfedezését, vajon szülőhazája tudományos életében nem lenne-e szükség egy Tamás Péter formátumú biokémikusra?
