Kékkő és a Balassiak
A kínterhes török korban élni és boldogulni vágyók között nem a – mai formájában akkor még teljesen ismeretlen – nemzettudat, hanem az adott államalakulattal való azonosulás képezte az összetartó erőt. Ekképpen lehetett ez verselő hősünk 1554-es zólyomi születésekor is, nevezzük őt akár Balassi Bálintnak, Valentín Balašának vagy Valentinus Balasnak.
Valószínűsíthetjük, hogy benne is a – királyság intézményéhez szorosan kapcsolódó – területelvű hungarus-tudat munkálkodott. A Szent Korona kötelességtudó alattvalójaként, nemzetiségi kérdésekkel kevéssé foglalkozva tarthatta magát hazafinak, nem gondolva arra, hogy évszázadokkal később nemzetek vetélkednek majd a kisajátításáért.
A dicső Balassa-nemzetséget egy bizonyos Mikó nevű férfi utódaitól eredeztethetjük, aki már a 13. század közepén betöltötte a zólyomi és a sárosi ispáni tisztséget, de amúgy személyében tisztelhetjük Balassi Bálint ükapjának az ükapját is.
A középkorban nemzetségüknek több ága bontakozott ki, ezek közül a legjelentősebb talán a Gyarmati volt. A család ma is ismert vezetékneve valószínűleg a toll- és kardforgató poétánk ükapjától, a Hunyadi János szolgálatában álló Gyarmati Miklóstól ered; ő volt Balázs fia Miklós – később Balázsfi, majd Balassi Miklós. A Balassi (olykor Balassa) név csupán a kései középkorban, Hunyadi Mátyás uralkodása végén állandósult.
A Balassák (Balassiak) sok-sok viharos évtizeden keresztül ősi fészkükből, kékkői birtokukról irányították a – Turóc, Liptó és Árva területét is magába foglaló – zólyomi erdőispánságot. A neves nemzetség tagjai majd’ hatszáz évig birtokolták a kéklő, sziklás hegycsúcsról elnevezett erődítményt, amely a 13. század második felében épülhetett; a középkori várpalota megépítésére valamikor az 1300-as években kerülhetett sor. A történelmi Nógrád vármegyében fekvő település neve egyébként „Keykkw” formában tűnik fel elsőként egy 1290-es oklevélben.
A tragikus mohácsi vész után (amely során a költő nagyapja, Balassa Ferenc is életét vesztette) az oszmán hadsereg egyre lelkesebben kacsingatott a gazdag felvidéki bányavárosok felé. Arra pedig Kékkőn keresztül vezetett az út, ahol azonban még 1554-ben is csupán ötven lovas katona alkotta a helyőrséget. Az Egy katonaének harcokban és szerelemben edzett szerzője ezekben az években sok időt töltött a kékkői várban, ahol gyakran látogatta őt meg versei Júliája, Losonczy Anna is.
A nyomuló törökök – miután felégették a nógrádi jobbágyfalvakat – Musztafa budai pasa és Ali bég vezetésével 1575-ben Kékkő ellen vonultak. A várvédők megfutamodtak, és egy másik Balassa-tulajdonban lévő várban, a közeli Divényben kerestek menedéket. A hódítók – legészakibb foglalásukat végrehajtva – végül mindkét erődítményt elfoglalták.
A kivonuló oszmánok által felrobbantott Balassa-birtokot csak a 17. század elején építették újjá, ezt viszont már nem élhette meg az „édes hazám” szókapcsolatot elsőként jegyző költő, ugyanis elesett az Esztergom felszabadításáért vívott harcok során. Szomorú időszak volt ez a Balassiak számára, hiszen unokatestvérétől, Dobó Krisztinától származó egyetlen fiának, Jánosnak az 1601-es korai halálával kihalt a neves nemesi család ezen ága.
A nemzetség másik része viszont – a Balassa Gábor révén felépült kékkői barokk várkastélyban – 1899-ig tovább élt. A birtok ekkor a Károlyi és az Almássy családhoz került, míg 1923-ban a csehszlovák állam meg nem kaparintotta. Sokat látott termeiben manapság múzeum működik.
Mikszáth Kálmán, aki Kékkőtől csupán tíz kilométerre látta meg a napvilágot, egyik novellájában így fogalmazott a várról és egykori nevezetes lakóiról: „Bár most is a Balassáké lenne, mert az ősfamiliákból, leszámítva a Hunyadiakat, Rákócziakat és Zrinyieket, a Balassák a legrokonszenvesebbek. Akadt azokból minden; hadvezér, politikus, poéta, még rablólovag is, de magyartalan érzésű sohasem. Csináltak a Balassa-várakban sok mindenféle rossz dolgot, még hamis pénzt is, de hamis politikát nem.” Azt viszont talán még a tót atyafiak alapos ismerője is csodálkozva venné tudomásul, hogy a néhai Balassi-fészek településének 1555 jelenlegi lakosából legutóbb csupán huszonöt vallotta magát magyarnak.
De térjünk vissza Balassi Bálinthoz és/vagy Valentín Balašához! 1958-ban a bécsi Osztrák Nemzeti Könyvtárban találták meg a Fanchali Jób-kódexet, amelyben a jó néhány Balassi-költemény között található a szlovák irodalom első nyolc szerelmes verse is. Csanda Sándor irodalomtörténész a következőket írta ezen nyelvemlékekről: „Stílusa, tartalma meglepő módon hasonlít a kódex magyar szerelmes verseihez. Ján Mišianik a versek elé írt tanulmányában feltételezi, hogy mind a nyolc szlovák költeményt Balassi Bálint írta. (…) Balassiról feltételezzük, hogy tudott szlovákul, az is valószínű, hogy több költeményét szlovák népdal ritmusára írta. Közvetlen és perdöntő bizonyítékot Balassi szerzőségére a Mišianik felfedezte szlovák költemények egyikében sem találunk. Még arra sincs bizonyítékunk, hogy Balassi akár levelet is írt volna szlovákul.”
Az imént ismertetett idézet okán is nagy bátorságra vall Balassi Bálint szlovák versírónak való titulálása.
