2021. július 16., 09:12

Kalandos utazás a Csallóközben

A dühöngő nyári hőségben tömegek kerekedtek fel, hogy szétszéledjenek a világ valahány égtája felé, visszahódítva a vírustól a szabadságot. Sokan indultak el távoli, egzotikus tájakra. Pedig nem kell ahhoz a glóbusz túlfelére menni, kalandokat itthon is át lehet élni. Elég, ha jegyet váltunk a Pozsony–Komárom vonalon közlekedő szuperszonikus személyvonatra.

csallóközi utazás
Egy kicsit reménykedünk

Persze, egy dolog a jegyvásárlás, másik maga az utazás. Dunaszerdahelyre akarván eljutni, fél tizenkettőkor gallyazok fel Pozsonyban a trolira, hogy elérjem a 12.04-kor induló vonatot. Dél előtt néhány perccel kint vagyok a pályaudvaron, megveszem a jegyet, végigbattyogok az aluljárón. A feljáróknál minden táblán ki van írva, hová megy az adott peronról és vágányról a vonat, kivéve az utolsót, a maradékot, az 5-ös peront, ahol szinte soha nincs kiírva semmi. A szlovák vasút számára nincs tájékoztatási kötelezettség a Csallóköz felé utazó polgárok esetében. De ezt már megszoktuk.

A peronon jámbor nyugalommal ácsorog a tömeg, és várja a beérkező vonatot, amely majd nekilódul a csallóközi rónának.

Déli tizenkettő után negyedórával még nemhogy lódulásra, de helyfoglalásra sincs mód, a vonat ugyanis nem akar bepöfögni.

Közben azért fülel az ember, hátha bemondanak valami olyat, hogy elnézést kérünk a késésért, türelem kedves utasok, vagy valami hasonlót. Annyi se hangzik el, hogy bikmakk. Miközben a Malackára, Pöstyénbe, Zsolnára, Privigyére, az ország más tájaira induló vonatok esetében naprakészen, pontosan bemondják, melyik vágányról, mikor mi indul. És indulnak is. Csak a "majomringató" nem akar jönni.

Egy kicsit tipródunk

Majd úgy fél egy (12.30) környékén besurran az ötös peronra a várva várt szerelvény. A nép egyik fele felgallyaz a kocsikba, a másik fele lent marad a peronon. Az anyjuk köcsögit, ezek tudnak valamit, üt belém a sejtés. Lehet, hogy másik vonat is jön? S valóban. Öt perc múlva berobog egy hosszabb szerelvény a másik vágányra. Arra azonban tilos felszállni. A hangszóró mindeközben szemérmesen hallgat. Megjelenik egy egyenruhás ember, leugrok, odaügetek hozzá a kérdéssel: most akkor melyik vonat megy Szerdahelyre? Azt mondja, a miénk 13.05-kor biztosan. Vissza a kocsiba, türelmes várakozás tovább.

peron

Néhány perc múlva történik valami, mert a tömeg másik, peronon maradt fele is bezúdul a mi vonatunkba. Hamarosan teli a heringesdoboz izzadó emberekkel, síró gyerekekkel, türelmes anyukákkal és morgolódó ötven-hatvan pluszos, a hőségtől lézengő néppel. Majd úgy 12.45 mélységében zökken egyet a vonat, és „hurrá, megyünk!” rikoltozások közepette elindul. Magunk mögött hagyva a hosszabb, üresen ásítozó szerelvényt a pozsonyi pályaudvaron, negyvenperces késéssel nekiveselkedünk a Csallóköz meghódításának. Egy ideig azon morfondírozok, hogy most a 12.04-es indult-e közel háromnegyed órás késéssel, vagy a 13.05-ös húszperces fórral, de aztán legyintek, mert a tény attól tény marad: egy órára hótziher, hogy nem érek Szerdahelyre.

Egy kicsit buszozunk

Szédületes iramban fogyasztjuk az állomásokat, amikor egyszer csak úgy megállunk, mintha csirizre futottunk volna. Se előre, se hátra. A nép cihelődik, és indul kifelé. Ha jól látom, Kispaka volt kiírva az imént. Néhányan tétováznak, nem értik, mi történik, majd valaki megjegyzi, a következő felvonás buszozás lesz. Lassan kezdem magam úgy érezni, mint egy múlt századi osztálykiránduláson az alapiskolában. Mellettem elhúz egy nőnemű kalauz, kérdem, miért nem tájékoztatják az utasokat, de válaszra sem méltat.

A méltatlan helyzetet szemmel láthatóan ő sem élvezi

Négy busz várja a mindenre elszánt utasokat, akik a peron forró betonja után a kavicson csikorogva húzzák a táskájukat, tolják a gyerekkocsit. Föl a buszra, következik a faluzás műfaja. Kacskaringós fasorok, falvak után elérjük Félt, ahol ismét átszállás következik. Kavics csikorgása, versenyfutás az izzó betonon az ülőhelyek reményében, majd kisvártatva (bár inkább nagyvártatva) megyünk tovább.

buszozas
Egy kicsit jól elkésünk

Hogy végül a 12.04-es vonat mikor indult és érkezett (ment-e egyáltalán az eredeti menetrend szerint) Komáromba, nem tudom, de hogy én Dunaszerdahelyre bő egy óra késéssel, negyed háromkor (14.15) értem, az annyit jelentett, hogy a találkozót, amelyen jelenésem lett volna, természetesen lekéstem.

Tekintve, hogy a Pozsony és a Dunaszerdahely közötti távolság vasúton kerek 49 kilométer, ez az eszeveszett száguldás megérdemelne egy bejegyzést a Guinness-rekordok Könyvében. Lehet, hogy a Himalája vagy az Andok hajtűkanyarjain cammogó vonatok is gyorsabban érnek célba, mint a szlovák–osztrák közös üzemeltetésű dél-szlovákiai kávédarálók. És ez nem kormányfüggő.

Mert hiába morog a csallóközi utas, hogy miért kellett elüldözni a cseh RegioJetet, amely ehhez képest Orient Express volt, internettel, tájékoztatással, ettől még tény marad, hogy az egy sín az egy sín, és azon nem tud mellőzködni két vonat. A sárga szerelvények is sokat rostokoltak a pályán, várva a szembejövő szerelvényt. A sorompó nélküli átjárók sem nemzetiségfüggők. De az már nem a véletlen műve, hogy a mostani kormány sem óhajt költeni erre a vonalra.

Így aztán marad a kalandos utazás és a szentségelés, amely – bármily kellemes a hangja – elnyomja Kerekes Vica állomásokat bemondó szövegét.

Évekkel ezelőtt olvastam John Paget angol utazó Magyarország és Erdély című könyvét, amelyben a reformkori Magyarországon tett utazásait írta le 1831-ben. Ha mostanában járna errefelé, szerintem déjà vu-érzése támadna. Lehet, hogy ma is (az ő idejében még zabolázatlan Duna zátonyait kerülgető) lomha hajót választana az utazásaihoz és nem a szlovák vasutat.

Szlovákiában ugyanis úgy gondolják, jó ez a magyaroknak. Vagy: a magyaroknak ez is jó.

Megjelent a Magyar7 2021/28. számában. 

Megosztás
Címkék