Ica néni 107 évnyi bölcsessége
Jó néhány találkozás úgy hat rám, hogy még hónapokkal, évekkel később is segítségül hívom. A mostani is ilyen lesz, tudom. Nem azért, mert valami szenzációs dolog történt, hanem mert valaki olyan egyszerű igazságokat mondott ki, amelyek mellett a mindennapok rohanásában gyakran elsétálok. Rucz Ilonka néni június 11-én töltötte be 107. életévét. Ő Szlovákia legidősebb nő állampolgára. A galántai Galenia idősek otthonában fogadott bennünket, ahol immár nyolc éve él. A korát persze lehetetlen nem észrevenni, de néhány perc után már nem ez kerül a figyelem középpontjába. Sokkal inkább a mosolya, a humora, a figyelme és az a természetesség, amellyel mesélni kezd. Nem mellesleg, huszonöt évet gond nélkül le is tagadhatna.
A beszélgetés előtt próbáltam elképzelni, milyen lehet egy 107 éves hölgy. Egy ágyban fekvő, törékeny asszonyt láttam magam előtt. Talán egy kerekesszékben ülő nénit, akinek már minden mozdulat nehezére esik. Ő azonban néhány pillanat alatt rácáfolt minden előítéletemre. Mert bár a személyi igazolványában 107 év szerepel, a tekintetében ott maradt valami különös elevenség.
Saját lábán sétált ki a szobájából az otthon folyosójára. Mosolygott, érdeklődött, beszélgetett. A folyosón még ott lebegtek a néhány nappal korábbi születésnapi ünnepség lufijai, büszkén mondta, hogy tortát és pezsgőt rendelt a személyzetnek és a társainak. Azt mondta, jól érezték magukat, mert szerinte ünnepelni együtt érdemes. Már ekkor tudtam, hogy nem a koráról fog szólni a beszélgetés.
Aztán mesélni kezdett. Egy évszázad tárult fel előttem, a történelem, amiről én tankönyvekből tanultam, hirtelen élő lett. Egy olyan sors kulisszáiba tekinthettem be, amelyben volt háború, nélkülözés, gyász, veszteség, szerelem, munka és újrakezdés.
Korán elveszítette édesapját, félárván nőtt fel. Édesanyja mindössze tizenhét éves volt, amikor megszületett. A gyermekkor nem a gondtalanságról szólt, hanem a túlélésről. Aztán jött a háború, amely senkitől sem kérdezi, hogy felkészült-e rá. Ő is egész másra készült. Családalapításra. Két és fél hónapos várandós volt, amikor férje elesett a háborúban. Mégis tovább kellett menni, és ő továbbment.
Dolgozott, ahol lehetett. Gyárban, vendéglátásban, kereskedelemben. Magyarok, szlovákok, csehek között. Dolgozott, mert dolgozni kellett. Nem panaszkodott, nem sorolta a sérelmeket. Inkább csak tényként mondta, hogy nehéz volt.
Talán ez a mondat foglalja össze legjobban a több mint egy évszázados életútját.
Újra férjhez ment. Két gyermeket nevelt fel, de az élet egyik legnehezebb próbáját is ki kellett állnia, egyik gyermekét már eltemette. Ezt a veszteséget sem lehet könnyű feldolgozni, legfeljebb együtt élni vele. Ahogyan annyi minden mással, amit az élet rá mért. Mesél és mesél, az idősek bölcsességével, azzal a mindent átadni akaró késztetéssel, hogy az utókornak már könnyebb legyen.
Beszélgetésünk során előkerül egy történet is, amely első hallásra talán apróságnak tűnik, ő azonban egész életére szóló tanulságként őrizte meg.
Fiatalasszony volt még, amikor apósa kórházba került. Élelmiszercsomagot vitt neki, ám a csomag végül nem jutott el a beteghez. A testvére ette meg. Amikor hazaért, az anyósának annyit mondott: ,,apuka köszöni a csomagot’’. Közben kiderült, az após meghalt az éjszaka.
A történet évtizedek múltán is fáj neki. Nem azért, mert ő lett volna a felelős a halálért. Hanem azért, mert nem mondott igazat. Akkor fogadta meg, hogy többé nem hazudik, hogy mindig azt mondja, amit gondol, hogy az igazság néha kellemetlen lehet, de a lelkiismeretnél nincs szigorúbb bíró. Arra jutottam, talán ezért is olyan hiteles minden szava, mert nincs bennük szerepjáték és megfelelési kényszer. Csak őszinteség.
Amikor arról kérdezem, mit üzenne a mai fiataloknak, nem a pénzről kezd beszélni. Nem a karrierről, vagy arról, hogyan legyenek sikeresek, pedig elmondta azt is, hogy élt nagyon szegényen, de igazán jómódban is. Mégsem ez a legfontosabb.
Sokkal egyszerűbb, de mégis megfizethetetlen dolgokról beszél. Arról, hogy becsüljék meg a szüleiket, szeressék a családjukat. Tiszteljék az időseket, törődjenek a betegekkel, figyeljenek a magányosokra. Mert egyszer valamennyien odaérünk. Ezekben a gondolatokban több bölcsesség van, mint számos önsegítő könyv teljes tartalmában.
A mai világ gyakran a gyorsaságról szól. A teljesítményről, arról, hogy mindig többet, gyorsabban, hangosabban kell csinálni mindent. Ica néni élete ezzel szemben valami egészen mást üzen számomra, és bízom benne, hogy ezt sokan magunkkal visszük. Nekem az ő szavai megerősítések voltak abban, hogy az emberi kapcsolatok fontosabbak a sikernél, hogy a tisztelet nem divat kérdése, a megjelenés nem korfüggő, hogy a család nem magától értetődő. A legfontosabb pedig, hogy a nehézségek nem feltétlenül törik össze az embert. Néha éppen azok tanítják meg arra, hogyan kell élni. Erre most nagy szükségem volt.
A beszélgetés vége felé arról kezd mesélni, mennyire törődik vele a családja. A lánya rendszeresen látogatja. Az unokák figyelnek rá. Megkérdezik, mire van szüksége, mit szeretne enni, mit hozzanak neki. Megünneplik a fontos családi ünnepeket, számontartják a kívánságait. Ekkor válik teljesen világossá, mi tartja benne ma is az életet és az erőt. Nem valamiféle titkos recept, csodadiéta, különleges gyógymód, hanem az, hogy szeretik és viszontszerethet.
Egészen ritkán találkozik az ember olyan valakivel, aki sok év után nem azt számlálja, mit vett el tőle az élet, hanem azt mutatja meg, mennyi mindent adott. Örökre magammal viszem ezt a tanulságot.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/26. számában.
