Hetven mázsa búza az aszályban
A Bodrogközben mostanában mindennapos látvány, hogy két falu között különös, szürke porfelhő kavarog a levegőben. Csak közelebb érve látszik, hogy nem a szél játszik a porral: az aratás után maradt tarlón dolgozó gépek zavarják fel a vizet rég nem látott földet, a fellazított talaj pora pedig mintha elkeseredetten szállna az ég felé.
Az idei nyár különösen kegyetlenül bánt a Bodrogközzel, hónapok óta alig érkezett számottevő csapadék. Ebben a helyzetben alighanem meglepően hangzik, hogy akad olyan kisgazda, aki búzából a vártnál jóval többet aratott. Petro Péter radi gazdával arról beszélgettünk, hogyan sikerült ezt elérnie, miben jelenthetett előnyt a kisebb gazdaság, és milyen döntés előtt áll most, amikor már a következő vetésre kellene készülnie.
Milyen termésre számított, amikor az aratás előtt bejárta a búzaföldjeit?
Aki reálisan látja a helyzetet, tudja, mire képes ekkora aszály.
Én az idén hektáronként 40-50 mázsa körüli átlagra számítottam. Ehhez képest, amikor a kombájn ráment az első területre, 80 mázsa körüli értéket mutatott, a teljes búzaterület átlaga pedig végül 70 mázsa lett. A minőség is nagyon jó, első osztályú lett a búza.
Hogyan sikerült ilyen eredményt elérnie úgy, hogy hónapokon át alig esett?
A műtrágya akkor tud hasznosulni, ha a kijuttatása után érkezik annyi eső, amely bemossa a talajba. A növény ugyanis a gyökerén keresztül veszi fel a tápanyagot. Ha nem esik, a műtrágya ott marad a föld felszínén, veszít a hatásából, a gazda pedig csak várja, vajon beigazolódik-e az előrejelzés. Ez nagyon drága zsákbamacska.
Idén az is előnyt jelentett, hogy kisgazdaként hamar bejárom a földjeimet, pontosan látom, hol milyen állapotban van a növény, és ha kell, akár egy nap alatt elvégzem a szükséges kezelést. Átlagos években a nagy gazdaságok gyakran jobb eredményt érnek el, most azonban minden plusz beavatkozás óriási költséget jelentett. A kisgazda könnyebben vállal még valamennyi ráfordítást, bízva abban, hogy azt a termés visszahozza.
Ezek szerint a jó eredmény a tapasztalatnak és a gyorsaságnak köszönhető?
Ezek sokat számítottak, de szerencse is kellett hozzá. Aratás után már könnyű beszélni arról, mit csináltunk jól, előtte azonban végig ott volt az aggodalom. Hiába végzi el az ember a munkát, ha utána nem jön eső, amely segítene.
A búza tehát kellemes meglepetést hozott. A többi növénynél is hasonlóan alakult a helyzet?
Nem, az aszály következményeit mi is megéreztük.
A repce költséges növény: hibrid vetőmagot kell vásárolni, sok műtrágyát és rovarölő szert igényel, és vízből is többre van szüksége, mint a búzának. A 30 mázsás eredménnyel még nem lett veszteséges, de egy átlagos évhez képest nagyjából 20 mázsa hiányzik hektáronként. Ez a teljes területen a számításaim szerint mintegy 34 ezer euróval kisebb bevételt jelent. Nem panaszkodom, mert ennél is kevesebbre, körülbelül húsz mázsára számítottam, de ettől még jelentős a kiesés.
Mit tud tenni a gazda azért, hogy a növény minél kevésbé szenvedje meg a szárazságot?
Amit lehet, el kell végezni, de vizet nem tudunk teremteni, ekkora területet pedig öntözni sem lehet. A tudás és a megfelelő időzítés csökkentheti a kárt, magát az aszályt azonban nem győzheti le. Most már a következő vetéssel is az esőre várunk.
Akkor nappal még van ereje a napnak, az éjszakák viszont hűvösebbek, ezért a nedvesség lassabban párolog el. A későbbi vetéssel esetleg egy rovarölőszeres kezelés is megspórolható, ehhez azonban mindenekelőtt eső kell.
Jelenleg mekkora területen gazdálkodik?
Májusban 155 hektárt jelentettem be, tavaly még 147 hektár volt. Ennek csak kisebb része van saját tulajdonban, a többit bérelem magánszemélyektől, az egyháztól vagy az önkormányzattól. Ezenfelül több kisebb kertet is művelek Radban, Szentmárián és Körtvélyesen. Ezek egy része olyan kis terület, amelyre támogatás sem jár, mégis bevetem, hogy ne maradjon parlagon és ne nője be a gaz.
Hogyan kezdődött a gazdálkodás az életében, és mikor vált a főállásává?
Ebben nőttem fel, mondhatni, a tehenek lábánál. Tízéves voltam, amikor 1989-ben megvettük az első tehenünket, tizenhat éves koromban pedig már hét tehenünk volt. Mezőgazdasági iskolát végeztem, közben előbb néhány hektárt béreltünk szénának, majd a sertéstartás miatt búzát is termesztettünk; az egyik hozta a másikat. Nagyobb léptékben 1996-ban indultunk el, amikor megszűnt a szomotori állami gazdaság, földek szabadultak fel, és kedvezőbben jutottunk gépekhez. 50-ről 80 hektárra növekedtünk, egy rendkívül csapadékos év után azonban 40-re estünk vissza, és újra kellett kezdenünk az építkezést. Sokáig más munkahely mellett, édesapámmal gazdálkodtam, az aratásra szabadságot vettem ki. Amikor azonban elértük a 150 hektárt, már nem győztük, ezért 2012-ben otthagytam az állásomat. Egy mezőgazdasági vállalkozónak nem elég traktort vezetnie, előre kell terveznie, és úgy számolnia, hogy a sok munka végén maradjon is valami.
Van kinek továbbadnia mindazt, amit annak idején az édesapjától megtanult?
Két gyermekem van. A lányom más utat választott, tanul, és már távolabb alakítja az életét.
A fiamat viszont kicsi kora óta igyekeztem „megfertőzni” a mezőgazdaság sokszínűségével. Egy gyereknek nagy élmény, ha tíz-tizenkét évesen már traktort vezethet, és olyasmit csinálhat, amit a kortársai nem.
Ha ezt korán megszereti, később is tudja, hogy a pénzért bizony dolgozni kell. A fiam már most is úgy gondolkodik, hogy mielőtt elmenne egy koncertre, előbb megkérdezi, nincs-e szükség rá otthon. Ha egyszer én leteszem a lantot, remélhetőleg ő viszi tovább mindazt, amit édesapámmal elkezdtünk.
Megjelent a Magyar7 2026/35. számában.
