Gyémántmatúrások
Az egykori Magyar Tannyelvű Pedagógiai Iskola hatvan éve érettségizett IV. A osztályának diákjai találkoztak Alma materükben, a pozsonyi Duna utcai gimnáziumban június 20-án. A hosszú pedagógusi életutat maguk mögött tudó, csaknem nyolcvanéves tanító nénik és tanító bácsik örömmel és szeretettel ölelték egymást annak az iskolának a folyosóján, amely meghatározta az egész életüket, ahol ifjúkoruk legszebb éveit töltötték.
„A IV. A osztály egykori elnöke, tisztelettel jelentem, hogy érettségink hatvanadik évfordulóján az osztály megjelent” – kezdte a jelentést Szabados László a jubilálókat fogadó Író Erzsébetnek, a Duna Utcai Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium igazgatóhelyettesének.
A negyvenegy régi diákból huszonhárman jöttek el a találkozóra. A hiányzók közül hatan a nagy távolság vagy betegség miatt maradtak távol, kilencen pedig már sajnos örökre eltávoztak az osztályból. Elhunyt társaik emlékének egy perc néma csenddel adózott az osztály.
Az osztályelnöki beszéd után a valamikori tanítóképző jogutódjának, a MTAG-nak az igazgatóhelyettese köszöntötte az ünneplő osztályt. Író Erzsébet beszédében kiemelte, hogy hatvan év egy emberi életben is hosszú idő, így azokat, akik hatvan éve tették le az érettségi vizsgát és még mindig fiatalos lendülettel, örök tanítóként élik mindennapjaikat, feltétlen tisztelet illeti. Köszöntője után az igazgatóhelyettes az iskola megbecsülése jeléül átadott minden valamikori érettségizőnek egy emléklapot, amellyel megköszönte a hűségüket ahhoz a szellemiséghez, amelyben az iskola oktatta és nevelte diákjait.
Ezek után felolvasták a távolmaradott osztálytársak leveleit, régi emlékeket idéztek fel, meséltek az életükben történt változásokról, a dédunokákról, és beszámoltak egymásnak azokról a diáktársakról, akik nem adtak hírt magukról. Vérbeli tanítókhoz híven, szóba hozták a felvidéki magyar iskolák jelenlegi helyzetét és a mai pedagógusi munka nehézségeit is.
Az iskolában eltöltött délelőtt után a valamikori IV. A egy közeli étteremben ünnepelt tovább, ahol kérésünkre néhányan üzentek a mai pedagógusoknak. Elmondták, hogy tapasztalataik szerint a sikeres tanító titka ma is az, mint régen: a legfontosabb, hogy szeresse a gyerekeket és legyen türelmes. A sokat megélt pedagógusok arról is beszéltek, hogy a maximalizmus nem mindig visz előre, szükséges a nagy mennyiségű tananyag okos szelektálása. Van, hogy sokkal többet lehet átadni a gyerekeknek akkor, ha nem törekszik a tanító az óriási mennyiségű tananyag maradéktalan megtanítására, ehelyett inkább a nevelésre és a gyerekek motiválására helyez nagyobb hangsúlyt. Rámutattak arra is, hogy a szemléltetés fontosságát nem látja a mai pedagógusok mindegyike, pedig arra is nagy szükség lenne. Éppúgy a természetben való oktatás és a népi játékok is nélkülözhetetlenek, mert ezek azok a módszerek, amelyekkel nemcsak oktatni és nevelni lehet sikerrel, hanem az osztályközösség is szépen építhető, alakítható.
A régi diákok újra átgondolták, megbeszélték az érettségi óta eltelt évek eseményeit. Kivétel nélkül, mindegyikük sokat tett le az asztalra. Számtalan kisgyerek tanulta meg a betűvetést, a számolást, szerette meg az olvasást általuk, és így az alapvető tudással felvértezve és emberséggel feltarisznyázva indult tovább az életbe.
Messzire ér el a tanítók keze és nagy a felelősségük, hiszen sokadíziglen hatással vannak a felnövekvő generációkra. Az ő tanításuk, nevelésük által alakulnak ki, csiszolódnak a gyerekek jellemvonásai, amelyek megmutatkoznak majd későbbi életükben, a döntéseikben és az értékrendjükben. Mert a tanítványok is szülőkké majd nagyszülőkké válnak egyszer, akik nemcsak azt adják tovább gyermekeiknek, unokáiknak, amit a szülői házból hoztak, de azt is, amit az iskolában megéltek és megtanultak.
„Ad revidendum - vizsgálatra, ellenőrzésre, revízióra kell gyülekezni a régi szokás szerint ötévenként, hogy megállapítassék, hogy az iskolából lelkesedéssel az életbe lépett ifjú emberek hűek maradtak-e álmaikhoz, iskolájuk szelleméhez, jól sáfárkodtak-e mindazzal, amivel Alma máterük elindította őket az életbe. Mi is, ifjú sasokként felröppentünk, szárnyaltunk, ki-ki a maga által kitűzött magasságok, célok felé, s talán voltak, kik a sziklák közti repülés közben sérüléseket is szenvedtek, ám végigkísérte mindnyájunkat iskolánk szelleme, a belénk táplált felelősség anyanyelvünk, magyarságunk létéért, megmaradásáért.” … „Tanítottunk, képeztük magunkat. Módszertani körökben dolgoztunk, járási szinten is nagyrészt a mi generációnk alkotta az alsótagozatos munkacsoportot, végezte a módszertani munkát. A legtöbben a kisgyermekeknél maradtunk, de voltak, akik továbbtanultak és kiváló szakemberek lettek a felső tagozaton, sőt, magasabb szinten is.” … „De nemcsak az iskolai munkában, hanem az iskolán kívül is helyt kellett állnunk. Műsoros estek, színdarabok, dalkörök, tánccsoportok, énekkarok, mint útjelzők jelzik utunkat, az érettségi óta eltelt hat évtizedet. És érdemes lenne megszámolni, hogy családjainkból, gyermekeink, unokáink közül hányan váltak magasan képzett magyar szakemberré, pedagógussá. Nemcsak pedagógusként, hanem édesanyaként és édesapaként is a magyarságért dolgoztunk — gyermekeinket ilyen szellemben neveltük, iskoláztuk.” (Részletek az egykori osztályelnök, Szabados László ünnepi beszédéből)
