Galántai Esterházy-kastély: maga a lélegző történelem

A műemlék megmentéséért dolgozó polgári társulás 2012-ben alakult, azóta a várossal karöltve folyamatosan munkálkodik az épületnek és a környékének a rendben tartásán, felújításán. Több évtizede járok el naponta a kastély mellett, poroltam már le a földön heverő téglákat feliratok után kutatva, sétáltam az üres, romos szobákban, érezve a történelem leheletét, játszottam ez elhagyott, poros zongorán. Ezért is faggattam a történelmi tényekről és mondákról Pekarovics Györgyöt, aki műemlékvédőként a gyér tényirodalom mellett bárkinél többet tud a kastélyról. A helytörténésszel az Esterházy kávézóban beszélgetünk. A falakon a grófokat ábrázoló festmények lógnak, Pekarovics úr régi, a kastélyt és annak uradalmi életét ábrázoló képeslapokat húz elő. Elárulja, hogy némelyikért irgalmatlan összeget fizetett külföldi árveréseken, közben mesél a kastély történelméről, amiről még a galántaiak is keveset tudnak.

A kastély 1860-ban, korábbi alapokra épült. Az első ismert objektum keletkezését az európai politikai helyzet befolyásolta, a 16. század felétől a török általi fenyegetettség miatt kiterjedt védelmi építkezésbe kezdtek a mai Felvidék egész területén. A kutatások szerint 1550–1620 között épülhetett Galántán egy erőd Esterházy Ferenc jóvoltából. Pekarovics hozzáteszi, az építéstörténeti és régészeti kutatásokból az tűnik valószínűnek, hogy ez a korai erőd, az érett reneszánsz védelmi építészetének tipikus képviselője, négyzet alaprajzú, védőfallal szegélyezett, négy sarokbástyával ellátott építmény volt. Építőanyagként kizárólag téglát használtak. Az Esterházy család Magyarország egyik legjelentősebb főúri családja volt, egyik ága a galántai előnevet használta.

Pekarovics György elmagyarázza, hogyan lehet megállapítani egy-egy tégláról, milyen korból származik, majd folytatja a kastély történetének második fejezetét, amely a 17-ik századra esik. Az épületet az Esterházy család fő ágának képviselői építették át. Erről tanúskodik egy kőtábla felirata, amelyen a következő szöveg olvasható: „Magunknak és hálás utódainknak építtettük bizalommal Esterházy Dániel és Pál 1633-ban.” A kastélyt az újabb kor igényeinek megfelelően immár a barokk jegyében, a nemesi udvarházak stílusában építették át, a védelmi szerepet felváltotta a kényelem. A négyzet alakú, sarokbástyákkal ellátott alapot megtartották, és feltételezhető, hogy az építmény ekkor nyert szimmetrikus elrendezést.

Száz évvel később Bél Mátyás is foglalkozott egy írásában a kastéllyal. Leírásában dicső és tisztelt lakhelynek nevezi azt szilárd falakkal és szilárd alapokkal, de a tudós szerint az épület sivár és lakhatatlan volt. Minden bizonnyal ezért került sor az 1736-os, neogótikus stílusban való átépítésre, Esterházy Imre nyitrai püspök idejében. Az utolsó jelentős átépítés a 19. század közepéhez köthető, amikor radikális, ám építészeti szempontból minőségi változásokat hajtottak végre (új ajtók, ablakok, parketta, falberakások, stukkódíszek, boltozat). Az épület a romantika angol, Tudor-gótikus stílusát képviseli. Pekarovics György sejtelmesen hozzáteszi, az átépítést vezető személy kilétét mindmáig homály fedi, de azt tudjuk, hogy a megrendelő a cseszneki ágból származó gróf Esterházy József volt, aki ezzel nagy költségbe verte magát.  Az átépítéssel egyidejűleg a kastély körül angolparkot hoztak létre.

A helyi legenda szerint 1839. szeptember 1-én gróf Széchenyi István is megállt itt barátjánál, gróf Esterházy Vincénél, Ürménybe menet. Úti leírása alapján abban az időben a kastély már rossz állapotban volt, a falakon repedések voltak láthatók.

A kastély szomorú sorsa a huszadik század elején pecsételődött meg, pedig akkor már az udvart és a parkot is látogathatták a galántaiak, évente rendeztek itt majálisokat, juniálisokat. 1912-ben gróf Harden János vette bérbe az impozáns épületet Esterházy Bélától, akinek már inkább teher volt a monumentális lak fenntartása, mint öröm. A Veszprém megyei Sárosdon lévő birtokán lakott, Galántán csak alkalmanként tartózkodott, de állandó kapcsolatot tartott fenn a várossal, és érkezéséről mindig értesítette a sajtót is.  A bérbeadáskor a városiakat kitiltották a kastély és a park területéről. Az épületet ekkor nagy mértékben korszerűsítették, a villanyvilágítást is bevezették. Az udvar kútjából a vizet a korhoz viszonyítva modern, villannyal hajtott szivattyú szolgálta. A kastélyban ekkor már volt vízvezeték, fürdőszobák és öblítős toalettek.

Az utolsó örökös, gróf Esterházy László 1918-ban eladta az uradalmat s vele a kastélyt is az államnak. Mikor 1923-ban a szolgabírói hivatalok helyett járási hivatalok létesültek, a kastélyba beköltözött a járási hivatal, és a valamikor úri lakosztályokból csendőrség, polgári iskola, hivatalnoki lakás, kataszteri és adóhivatal lett, majd a múzeumi irodák is ideköltöztek. Pekarovics György képeslapon mutatja, hogy a két világháború közt az Esterházyak valamikori fészke gondozott, megkímélt állapotban volt.

1944. december 6-án bombatalálat érte a kastély tornyát. A bombázásnak két gyermek esett áldozatául, és ekkor omlott le az erkély is a déli toronyról. Az északi torony felújítása jelenleg is nagy erővel zajlik, a délkeleti torony felújítása a szlovák kulturális minisztérium közel félmillió eurós támogatásából valósul meg. Ennek részeként az erkélyrizalit visszakerül majd valamikori helyére.

Szanyi Mária néprajzkutató meséli, hogy akkoriban, amikor a főutcára néző hármasablak mögött az ő múzeumi dolgozószobája volt, a téli zimankóban a havat behordta az ablakokon a szél. Villanyradiátorral fűtöttek, amit csak a munkaidő alatt kapcsolhattak be. Nem lehetett tudni, mikor ég le a sok ellenőrizetlen, elöregedett villanyvezeték. A tél durva volt, mondja, de az őszi napsütésben felejthetetlen élményt nyújtott az ablak előtt álló páfrányfenyő citromsárga lombja.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2019/25. számában)