Emlékezés a háborús karácsonyra
1944 karácsonyát írtuk, javában dúlt a II. világháború. Füleken ekkor vonult át a front, és ekkor bombázták leginkább a várost. A régi időkre egy film emlékezik, amelyet decemberben mutattak be a füleki közönségnek.
A Historia Domus (ferences krónika) így ír azokról a napokról: „December 21-én délután fél egykor és délután háromkor voltak bombázások. A bombák mind a vasúti állomásra estek. A raktárépület egész nap és éjjel égett. December 24-én délután négykor volt az éjféli szentmise. 150-en vettek részt rajta, mert erős ágyútűz miatt nem mertek előjönni a pincékből a hívek. December 25-én rendesen megvoltak a szentmisék hét, nyolc és kilenc órakor, de csak egy-két hívő részvételével. Mise is volt a Brezniski-féle pincében 9 órakor és a gyári Kouzum pincében 10 órakor, igen sok hívő jelenlétében. December 26-án és 27-én állandó ágyútűz volt, de azért kimentünk a pincékbe vigasztalni a híveket.”
Már csak néhány feljegyzés őrzi azt az időszakot, és még kevesebb visszaemlékező tud mesélni róla. Ezért is hiánypótló a fülekiek számára Mesiarik Marián, a Füleki Vármúzeum munkatársa dokumentumfilmje, amely az 1938–1945 közötti időszakot dolgozza fel, füleki visszaemlékezők szemével.
– Az egyórás dokumentumfilm 13 részre van osztva, és mindegyik más-más témával foglalkozik – avat be Marián a részletekbe. – Egyik része például a füleki hadigyártással foglalkozik, a másik Fülek bombázását idézi fel, a harmadik a karácsonyi időszakot dolgozza fel, és így tovább. Természetesen az utóbbi a legmegrázóbb, mert ekkor a szentestét is az óvóhelyeken töltötték az emberek.
A légiriadó ideje alatt a gyár leállt. A munkások a közeli hegybe vájt borospincékbe vonultak. Ezeket a pincéket már jóval előbb berendezték óvóhelynek, de építettek egy nagy, több helyiségből álló betonbunkert és a vár alá is két folyosót.
– A zsidó hordta oda a követ, abba a nagy bunkerba, oszt azt danolta: „Minden elmúlik egyszer, minden véget ér, minden december új májust igér.“ Ezt a szépet énekelte, ahogy tolta a fúrikot a kővel a bunkerba. (Popovics Berta Mária)
– A végén, mikor már utoljára mentünk a pincébe, akkor a Raymann bácsi szaladt be és mondta nekünk, hogy nagyon rohannak a németek, nemsokára itt lesznek az oroszok. Hát ez karácsony szentestéjén volt. Úgyhogy mink, az asszonyok, egy ilyen kis fenyőgallyat díszítettünk fel almával, dióval, hogy mégis legyen szentesténk, mert már mindenki ott volt a pincében. (Szabóné Gyetvai Irén)
– Apám kukoricaliszttel tért haza, hogy mégis együnk valamit karácsonykor. Abból görhét tudtunk sütni egy kis sparhelton. Valami volt, de az, hogy a gyermek kívángasson holmiféle dolgokat, olyannal nem lehetett számolni. A következő év karácsonya már jobb volt, akkor már nem kellett görhét enni, mint ’44-ben. (Anderko Zoltán)
– A német katonák cibagokat dobáltak fel a padlásra, hogy majd a disznóval megetetik. Szegény anyámmal, nyugodjon békében, lehoztuk, bevizeztük, oszt még egyszer megsütöttük, oszt azt ettük, mert nem volt más. (Simonidesz Lajos)
– Amikor kicsit lecsendesedett, a szomszédom kijött a bunkerből. A kis temetőben volt néhány tűlevelű fa. Az egyikről letépett egy gallyat, és elhozta nekem, hogy ezt a Jézuska küldi, és igaz, hogy csak egy gally, de ne féljek, mert jövőre valódi, élő karácsonyfám lesz. (Eva Balogová)
– A családok felosztották egymás közt, hogy ki világítson a gyertyával, azzal csináltunk egy kis fényt, és karácsonyi dalokat énekeltünk. De nagyon meg voltunk szeppenve. (Bódi István)
A bombázás egészen december 30-ig tartott, amikor a szovjetek bevonultak, és felszabadították a várost. A film 1945. május 9-ével ér véget. Az egyes részeket narrációk szakítják meg, melyeket korabeli dokumentumok felhasználásával állított össze a film alkotója.
– Három forrásról tudok, ami segítségemre volt a munka során. Az egyik a Kovosmalt krónikája, a másik egy füleki lakos, Szikora Pál visszaemlékezéseit tartalmazó füzetecske, a harmadik pedig a Historia Domus, a ferences rendház krónikája. Az utóbbiban a ferencesek pontosan lejegyezték az akkori történéseket. A magyarok bevonulását, a háború hírét. Még 1942-ben úgy írják, hogy országunkban nincsenek harcok és nem is lesznek, ’44-ben pedig már bombatámadásokról számolnak be. Ebből tudunk meg pontos információkat a karácsonyról is.
Mesiarik Marián elárulja, hogy a beszélgetéseket eredetileg nem filmkészítés céljával rögzítette. Tavaly ilyentájt kezdték kutatni a vár alatti óvóhelyek történetét, akkor jutottak el idős emberekhez, akik átélték a világháborút.
– A beszélgetéseket szerencsére kamerára rögzítettem, hogy később is visszahallgassam. És nagyjából a hatodik, hetedik interjút követően fordult meg a fejemben, hogy ebből filmet kellene készíteni. Tizenegy személy szólal meg a filmben. Több mint nyolc óra nyersanyagról van szó, ebből állt össze az egyórás dokumentumfilm, amit Füleken először december 17-én, a városi könyvtárban vetítettünk le.
Az egy év leforgása alatt, amíg a film készült, a visszaemlékezők közül ketten már elhunytak. Egyre kevesebb ember tud mesélni azokról az időkről, így az utolsó előtti pillanatban sikerült rögzíteni az emlékeket.
– Voltak olyan események, amikről nehezen beszéltek. Például amikor az oroszok bevonultak, belakták a házaikat, és a helyiek nem tudtak hazamenni. Mikor féltek a bombázástól, és a karácsonyt is az óvóhelyen töltötték. Ennek ellenére meghitten tudták tölteni a szentestét. A feldíszített kis fenyőág képes volt karácsonyi hangulatot varázsolni azokba a hideg, nyirkos, levegőtlen pincékbe. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a mai világban mindenünk megvan, karácsonykor már nem tudjuk, mire költsük a pénzünket, és az ünnep elveszti igazi értelmét. Aztán hallunk egy ilyen történetet, amely mai szemmel nézve szinte felfoghatatlan, és ekkor jön elő a karácsony valódi értelme.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2018/33. számában.
