Életem teljessége: család, maraton, tanítás
Ne fusson! Maga nem olyan alkat. Fogyjon le, váltson sportot! Ezt mondta a párkányi Haris Richárdnak az orvos három hónap futás után, amikor már annyira fájt a sarka és a talpa, hogy lábra se bírt állni.
De Haris Richárd nem az a fajta ember, aki feladja. Tanács ide, tanács oda, a párkányi tanár öt éve úgy döntött, hogy új életet kezd. De hogy elölről kezdjük, azért kezdett futni, mert 110 kilóra hízott, és kényelmetlenül érezte magát.
– Mindig sportoltam, de amikor elkezdtem tanítani, elmaradoztak a barátok, és nem volt kivel focizni, kézilabdázni. Tudtam, tennem kell valamit, és olyan sportot kerestem, amit egyedül tudok űzni. A futás tűnt a legalkalmasabbnak. Alibifutás volt ez akkoriban, tovább tartott felöltözni és levetkőzni, mint amennyit futottam. A közeli szakközépiskola pályájára jártam, és láttam, a szomszéd is ott fut, és sokszorta többet bír, mint én. Meg is jegyezte epésen: tornatanár létedre többet néztem ki belőled. Elszégyelltem magam, és elhatároztam, be fogom érni. Itt azért meg kell jegyezni, a testnevelés nem a szakom, de mivel én sportolok a legtöbbet a tantestületből, rám bízták.
Lefogyni, lefutni a szomszédot – az első célok nem voltak túl nemesek. Mindennap egy körrel növeltem a távot, és egy hónap alatt be is értem. Így már együtt futhattunk, és észrevétlenül a szenvedélyemmé vált ez a mozgásforma. Felmerült az ötlet, hogy eddzünk egy félmaratonra. Ekkorra viszont úgy begyulladt a talpam, hogy felállni is alig tudtam. Így utólag ez szinte törvényszerű, hiszen túl gyorsan növeltem a távot, és futócipőt is csak később vettem.
Három hónapra muszáj volt felhagynom a futással, és ezzel egyidejűleg diétázni kezdtem. Kiiktattam a lisztet, a cukrot, és három hónap alatt 30 kilót leadtam. Kegyetlen volt. A kényszerű leállás ellenére, nem sokkal felépülésem után lefutottuk a szomszéddal, Nemes Zolival a Karva–Lábatlan félmaratont. Ekkortájt szembesültem azzal a ténnyel is, hogy rossz technikával futok. McDou-gall Futni születtünk c. könyvében írja, hogy általában a sarkunk érkezik a talajra, pedig a talp elülső vagy középső részére kell érkezni. Bámulva vettem észre, hogy a tanítványaim jól futnak. Videóra vettem őket, és korrigáltam a stílusom. Több félmaraton után mindketten érezni kezdtük: jöjjön már egy maraton! Azt majd hogyan bírjuk?
Az olimpiai stadionban van a cél. Ez elég is volt ahhoz, hogy Zolival életünk első maratonjának helyszínéül Münchent válasszuk. A migránsválság miatt körülményesen jutottunk oda, az októberi hajnalon hat órát fagyoskodtunk egy buszállomáson, a verseny pedig esőben, szélben kezdődött. El lehet képzelni, milyen kifacsart állapotban álltam rajthoz, de az olimpiai stadionba való befutás gyönyörűséges lehetősége lebegett a szemem előtt. A harmincadik kilométer körül azonban magamban már feladtam. Csak azért értem a célba, mert az út mellett nem találtam metrót. Az olimpiai stadionba lépéskor a napi edzések, a 42 kilométer szenvedés egy nagyszerű, leírhatatlan percben sűrűsödött össze.
A müncheni maratont, szégyellem kimondani, több mint öt óra alatt teljesítettem. Hogy javítsak az időn, kitűztem a célt: heti 50 kilométert futok hol lassan, hol tempósabban, dombos helyeken, erdőben, földúton. Mellé beiktattam az úszást és a biciklizést. Zolival valahogy ez idő tájt maradtunk el egymás mellől.
Az ókori hírvivő, Philippidész nyomdokain futni maga a megelevenedő múlt. Ennek átélése végett oda kísérő nélkül mentem. Ez többletterhet jelentett, hiszen a hátamon kellett vinnem a vizet és a frissítőt. Az élmény azonban fergeteges volt, amit csakis ott lehet átélni. Ám nemcsak emiatt hagyott ez a futás örök nyomot a lelkemben, hanem azért is, mert hazatérve Orsi, a feleségem azzal az örömhírrel fogadott, hogy mostantól már hárman vagyunk. Jött a kialvatlanság, a tervek felborulása. Most napos időben a fiammal játszom, és esőben járok futni, még sötétben vagy már sötétben edzek, iskola előtt megyek úszni. Úgy vannak összerakva a napjaink, hogy én is el tudjak menni futni, és a feleségem is tudjon tanulni, hisz egyetemre jár. Nagyon kell az összhang. A futásban a párom támogat. Ha például edzésképpen időre akarom lefutni a félmaratont, a célban egyéni tervezésű éremmel várnak a fiammal, Botonddal. Én is igyekszem a családhoz alkalmazkodni. Tavaly egy olyan, Keszthelyen tartott versenyt választottam, ahol négy kört kell megtenni – így a kezdőpontnál tudtam velük találkozni. Frissítő, egy-két buzdító szó, és mentem is tovább. A harmadik körnél azonban azt tapasztaltam, túl meleg van, nem bírom, feladom. Megígérted a fiadnak, hogy együtt futtok a célba, nehogy már ne teljesítsd, biztatott a nejem kíméletlenül. Már csak az akarat vitt előre, de megcsináltam. Igaz, Botond addigra elaludt, de Orsival babakocsistól értünk célba a közönség tetszésének közepette.
Szeretek tanítani. Jobban mondva a diákokkal együtt tanulni. Arra törekszem, hogy a gyerekek is élvezzék. A történelemoktatásra saját készítésű munkafüzeteket gyártottam, külön minden évfolyamnak, mert erre a tantárgyra a magyar iskolákban nincsenek jó tankönyvek. Nálam nincs jegy, pontokat gyűjthetnek, veszthetnek. Emellett vetélkedőket szervezek a témakörökből, és ezeket lelkesen várják a gyerekek.
Mostanában elmentem a sport felé. A suliban összehoztunk egy bringás csapatot, júniusban megyünk a Balatont körbetekerni. A Fertő tó már kipipálva, 140 kilométert letekertünk egy nap alatt úgy, hogy voltak közöttünk ötödikesek. Sok pozitív visszajelzést kapok a diákjaimtól. Talán ennek is köszönhető, hogy más iskolákkal összehasonlítva a kéméndi alapiskolában nem sok tornából felmentett tanuló akad.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2019/9. számában.)
